A burzsoázia kicsit sem diszkrét bája szürreális, toxikus dekadenciával, tabukkal teli, szégyentelenül megszállott, bizarr és felszabadultan pánszexuális erotikával, és az osztályöntudatos bosszú ínycsiklandozó ízével. Saltburn kritika. Nem mondom, hogy százszázalékig spoilermentesen.

Ülök itt a blogadmin előtt, és vigyorgok, mint a tejbetök. Konkrétan néha felkuncogok. Iszonyúan szórakoztat, hogy egy olyan filmről írhatok, ami ennyire kiakasztja a jónépet – és olyan témákat érintve, úgy, hogy az szintén kiakaszthat majd néhány olvasót. (Bár mivel főleg barátok-ismerősök olvasnak: őszintén, mire számítottatok? Találkoztunk már?)

Szórakoztat a film körüli reakciók fantasztikus kispolgárisága – a világ előttünk ismeretlen, szokatlan dolgain, mondjuk, például az emberi vágyak és motivációk kaleidoszkóp-szerűségén elcsodálkozni, meglepődni tök emberi dolog, kiborulni meg felháborodni viszont szűklátókörűség, prüdéria, és akkor arról, hogy mindezek mögött milyen fojtogató szégyen a mozgatórugó, ne is beszéljünk. Mármint szerintem tök oké kispolgárnak lenni, ami azt illeti, szép hazánkban például olyan iszonyatos nincstelenség van, hogy nagyon is komoly előrelépés lenne szocio-ökonómiai és pszichológiai szemszögből egyaránt, ha néhány milliónyian feljönnének a bányászbéka segge alól a kispolgári szintre – hiszen aki kispolgár, annak biztos sok baja van, de pl. nem éhezik meg fagyoskodik, ami, nos, üdvös. Na de ne kanyarodjunk el, sok a dolog.

 

Kezdjük mindjárt azzal a nyomasztó kérdéssel, hogy

mi az atyaúristen történhetett Emerald Fennell-lel*, amiért eddigi nagyjátékfilmes rendezései közül 2/2 bosszúfilm? 

(*igen, ezt neveknél egy ideje így, kötőjellel kell írni, a héten ezen a főnököm is kiborult)

Miközben persze valójában ez a kérdés erősen költői, minthogy szerintem minden értelmes nő érezte már magában felhorgadni azt a dühös bosszúvágyat, ami az Ígéretes fiatal nő című remekműből olyan sziporkázó, olyan mesterien koreografált túlzásokkal fröcsög elő, ami engem konkrétan Tarantinóra emlékeztet. Fenomenális film, kapott is érte Fennell egy forgatókönyvírói Oscart (elsőfilmesként!), a Saltburnhöz hasonlóan tökéletlen ugyan, de remekmű (a Saltburn nem az), aki nem látta, pótolja, aztán merengjen el a filmnek azon a finom, de annál gyilkosabb üzenetén, hogy lám-lám, a férfiak a jóhírüket veszítik el, amikor elbuknak, a nők meg az életüket.

Akárhogy is, Emerald Fennell az egyik olyan női alkotója ma a mainstream mozgóképnek, akire nagyon érdemes odafigyelni (a Killing Eve-en is sokat dolgozott egyébként, ami szintén egy fergeteges feminista mestermunka, be is kéne már fejeznem). A Saltburnnel most biztosan meg is jegyzi a nevét néhány millió ember, ráadásul többségük Z-generációs és annál is fiatalabb, amivel Fennell gyakorlatilag bebiztosította a közönségét a következő néhány évtizedre. Hogy miért? Mert a Saltburn volt az utóbbi hetekben a TikTok kedvenc filmje, márpedig azt még a magamfajta boomer sem vitatja, hogy aki ma a TikTokkal jóban van, az egy időre belenyúlt a tutiba. A filmes nemzetközi szaksajtó sokat ír erről, tök érdekes, tessék utánanézni. Egyébként a film szimbolizmusáról is tök jó gyűjtések vannak, pl. ez.) Mi maradjunk a filmnél.

A sztori szerint az elitegyetemek legelitebbjébe, Oxfordba érkezik meg főhősünk, Oliver (Barry Keoghan). A penészvirág-jellegű, koravén, alamuszi, nem éppen elit hátterű fiú vágyakozva nézi a népszerűbb diáktársak csinos nőkkel és féktelen bulikkal teli életét, amibe neki valahogy nincs, soha nem is volt és nem is lehet bejárása. Hacsak… hacsak össze nem pajtizik a campus díszhímjével, Felixszel (Jacob Elordi), aki az egyetemi tápláléklánc abszolút csúcsragadozója, hogy A csaj nem jár egyedül című klasszikust parafrazeáljam,

minden srác rá akar hasonlítani, minden nő rá akar hasalni.

Ennél messzebb nem is lehetnének a táplálékláncban, ám egy napon a szerencse rámosolyog Oliverre, amikor úgy alakul, hogy véletlenül (muhaha) alkalma nyílik kihúzni Felixet a slamasztikából.

Felix igazi pedigrés gyerek, hálából pajtizni kezd Oliverrel, meg is szánja őt tragikus háttere (muhaha) miatt, majd amikor elérkezik a nyári szünet, meginvitálja Ollie-t magához. Kedves diáktársi húzás az ilyesmi bármikor – pláne, ha a szüleid multimilliomos arisztokraták, és a családi otthon mellett a Festetics-kastély pironkodva bujdokolna vissza a balettba ugrálni. A birtok – a címbeli Saltburn – Felix szülei és húga, a szexmániás és evészavaros Venetia (Alison Oliver) no meg a népes személyzet mellett otthona egy másik diáktársnak, Farleigh-nek (Archie Madekwe), aki Felix unokatesója, valamint a szülők által időnként afféle egzotikus háziállatként befogadott, pénzzel is komolyan támogatott kegyelteknek, Ollie érkezésekor épp a tragikus multú, gyönyörű Pamelának (Fennell előző filmjének főhőse, Carey Mulligan). Felix apja (Richard E. Grant) hozza a habókos arisztokratát, anyja (Rosamund Pike) meg a szociopátia jeleit mutatja, de azt rendkívül szórakoztatóan. (Egyébként iszonyúan érdekelne, hogy Rosamund Pike-nak vajon milyen élmény lehet, hogy ő lett ennek a kornak az üzembiztos bizarr-beteg spinéje, no meg hogy személyiségének melyik mélyrétege és hogyan formálódott olyan árnyékosra, hogy a rendezők rendre ezt lássák meg benne.)

És ahogy az az efféle, látogassuk-meg-gazdagékat-jellegű történeteknél lenni szokott, a mértani pontossággal kialakított birtokon elszabadul a pokol, csak épp itt kicsit máshogy, mint megszoktuk. Ollie kellőképpen vonzónak találtatik ahhoz, hogy elnyerje a család szimpátiáját, eredendő kaméleonsága révén pedig hamar felveszi a kőgazdagok dekandenciájának tempóját. Egy szemvillantás alatt fedezi fel, hogy Felix nem akkora mázlista, mint azt Olllie hitte, hanem még annél is pofátlanul sokkal nagyobb, a világ pedig, ami Saltburnben feltárul előtte, nem olyasmi, amiről a továbbiakban egykönnyen lemondana. Így a villásreggeli és magasművészet mellett hamar felzárkózik intrikából, mi több,

az addig afféle szándékolatlan cölibátusba kényszerült, ránézésre szűz Oliver úgy kezdi fegyverként használni a szexet, mintha mindig is ezt csinálta volna. Egyébként a New York Times egyenesen incel-filmként aposztrofálja a Saltburnt, érdekes gondolat.

Mondanom sem kell, a végeredmény csak tragédia lehet, ezt már az első képkockák is sejtetik, de hogy pontosan milyen tragédiához és milyen úton jutunk el, abban Fennell tartogat néhány meglepetést.

A Saltburn leginkább olyan, mint egy kiváló gegekkel teli, monstre videoklip: inkább atmoszférák és hangulatok, mint maga a történet vezérli a figyelmet. Jó sokáig nem is világos, hogy pontosan hova is tart ez a történet, románc lesz-e – amolyan Szólíts a neveden-féle, ami azt illeti, a sokat emlegetett kádvizes jelenet engem az ottani fürdőgatya-szaglására eléggé emlékeztetett –, vagy thriller, és ha utóbbi, akkor ki lesz az áldozat, esetleg valami gonosz tanulásgú fabulát kapunk. A válasz későn rajzolódik ki, teljes szándékoltsággal, akkor viszont Fennell olyan tempóban leplezi le a csavarait, mintha géppuskatüzet zúdítana ránk, elsőre nem is biztos, hogy felfogja a néző, hogy dafuq just happened. És hát persze, egy ilyen csavaros, szándékosan túlzóra hangolt történetnél nem meglepő módon könnyen találnánk is réseket a kontinuitáson, ha keresnénk. De nem nagyon keresünk, mert elvonja a figyelmünket az a bizarr, ínycsiklandó parasztvakítás, ami ennek a filmnek a lényege, és ami miatt a TikTok, ez a precíziós kábszer, ennyire kiváló alapanyagt talált a filmben.

A főhőst leszámítva a karakterek is távoliak, pangón üresek, lengedeznek bele a vakvilágba céltalanul – mi motiváljon, ha megvan mindened? El lehet rajta merengeni, hogy ez a megátalkodott unalommal vegyes semmilyenség, amit látunk, az zárkózottság a kor elszigeteltsége és a kőgazdagok örökös (és jogos) gyanakvása miatt, hogy senkit nem érdekelnek valójában, vagy mind tényleg ennyire felszínesek, esetleg nem csak egy szociopata szerepel a sztoriban. De egyébként a kaméleon Ollie-t sem ismerjük meg igazán, csak a legvégén, addigra meg a film már rég behúzott minket annyira a csőbe, hogy azt se tudjuk, hányadán állunk vele, drukkolunk neki vagy undorodunk tőle, esetleg kiver tőle a hideg verejték, vagy ez mind együtt?

Ezzel együtt nekem mégsem ő a film legfontosabb karaktere, hanem Felix. Egyrészt mert nem dől el, hogy egy korlátlan lehetőségei által velejéig korrumpált, veszélyes, farkasszerű seggfej vagy egy minden ellenére helyén levő szívű, aranyszárnyú angyal (cue szimbolizmus a jelmezben), és ez már önmagában is izgalmas. Egyszerre érezzük sorsát sokkolónak, valami romlatlanul, szinte földöntúlian gyönyörű megbocsáthatatlan pusztulásának és kárörvendésünkre okot adó szükségszerűségnek. Másrészt pedig Felix egy nem elégszer megénekelt férfiarchetípus – szerintem én még nem is láttam filmen. Pedig ismerjük ezt a fajta alfahímet, aki egyszerre szeretnénk

• térdre rogyva, áhítattal, beteg önfeladással, már-már rabszolgaként imádni,
• anyáskodva megszeretgetni a benne munkálkodó tündéri kisfiút, és
• iszonyatosan, vérszomjasan móresre tanítani.

Ezek a Felixek mindenki Felixjei (de vonatkozó keresztnév beillesztendő), akik rosszul titkolva pitiző-reménykedő, a „nekem is megvolt” diadalára (pedig milyen olcsó, filléres tétel…) örökre büszke, szégyentelenül nosztalgiázó lyuksógornők tucatjait teremtik maguk köré, ajj, csak egyszer alapítanánk klubot ezekkel a lányokkal! (Bár élek a gyanúperrel, hogy nem sokan látnak rá ellentmondásos viszonyulásaikra.) Mindenki Felixei és senkiéi, hisz pont attól olyan ellenállhatatlanok – az erre fogékony traumákkal bírók számára legalábbis, teszi hozzá a bennem élő kocapszichológus –, hogy személyiségük sosem lesz valódi elköteleződésre alkalmas. Legfeljebb pár évig hihetően játsszák a jó útra tért fuckboyt „a kurvából lesz a legjobb feleség” férfiváltozatában, miközben nyilvánvaló, hogy lesz ez még másként, és ezért nejüket egyszerre, és azonos erővel irigyeljük és szánjuk. Ezek a férfiak, akiknél nem tudnál választani, hogy mit ossz rá a fuck-marry-kill játékban – mindegyiket, ugyanolyan erővel.

Oh boy, mit nem adnék, ha egyszer egy ilyen karaktert megírhatnék olyan istenigazán kurvajól. Micsoda monumentum és bosszú lenne egyszerre! Bár hogy mit bosszulnék meg vele, magam se tudom, hisz nem ártott nekem az én Felixem a világon semmit. Talán csak azt az eredendő igazságtalanságot, miszerint létezik a csodálatosnak és a borzasztónak ilyen részegítő keveréke – a Saltburn Oliverjét is ez az ambivalens bosszúszomj hajtja.

Legalábbis részben. Ezen a ponton hadd hívjam fel a tisztelt olvasók figyelmét, hogy ez a film rendkívül sok erotikát tartalmaz, na nem ám olyan bridgertonosan, mert azt még csak-csak megnézheted nagyanyáddal is – míg ezt kimondottan nem ajánlom családi mozizásra. Ezzel együtt azt is hadd jegyezzem meg, hogy milyen felszabadítóan friss és szexi a filmet átható, magától értetődő pánszexualitás – és egyébként látatlanban megmondom, hogy ebben a TikTok-közvélemény is egyetért velem, ezeket a mai fiatalokat már nem akasztja ki holmi homoerotika.

Viszont az nagyon beszédes, hogy ezzel együtt mennyire a sápítozó prüdéria világlik ki abból, hogy a Saltburn lett az ügyeletes botrányfilm. Értem én, hogy nem mindennapi szinten  látunk ilyen bevállalós jeleneteket, de azért a filmet övező reakciók – komolyan, a szaksajtó is úgy ír, szinte hallom a kerekedő szemű júúújolást, hogy tudjátok, Az A Jelenet – erősen emlékeztetnek arra a kínosan gyerekes viselkedésre, amikor a színházban a mégoly művelt közönség soraiban is mindig vannak páran, akik felhuhognak a színházi csókjeleneten, mint egy rakás hormontolulásos prepubertás gyerek. Hát naistenem, itt nem csókjeleneten huhogunk, hanem némi erotikus megszállottságon, egy rondán fertőzésveszélyes, nekrofíliába hajló jeleneten, meg egy meztelen pénisz lengedezésén. Amely egyébként, csak hogy így megmerítkezzek a bulvárban, valóban a színész sajátja volt, nem eltakarva holmi szilikonprotézissel – mondjuk, ha ekkora lenne, ki ne lengetné örömmel –, bár az alkotók kiváló humorral a stáblistán az elsők között sorolták a prosthetic designert.

Fennellnek, persze, kapóra jött a csillivilli látszat, a botránnyal járó reflektorfény, hisz a limitált marketing ellenére filmje kimondottan szép nézettséget szedett össze – de csak részben jött kapóra. Mert mindeközben ez a sok flikkflakk meg trükk elvonja a figyelmet a lényegről, ami a sok dekor alatt csak némiképp félszegen tud megszólalni: hogy a Saltburn egy afféle osztályellentétes bosszúfilm, mint az Élősködők volt, vagy a csodás Beef című sorozat taavaly, s mint ilyen, egy olyan társadalmi ellentétet énekel meg, amivel már most is nagyon van dolgunk, és egyre több lesz.

Na de kit akarok átverni, ti is a pénisz meg a nekrofília miatt fogtok rákeresni. Megkönnyítem: a film nálunk az Amazon Prime-on nézhető, hála a stremingisteneknek – a döbbenettől levegőt se kapnék, ha valaki nálunk mozikba merné hozni.