Egy kolléganőmnek ma volt a búcsúebédje – az olaszok a piadinával még egy sima szendvicsből is képesek gasztronómiát csinálni. E kolléganőm távozásával immáron senki nem maradt a cégnél, akikkel elkezdtem együtt dolgozni. De nem ezért gondolkodtatott el a távozása. Ő ugyanis downshifter.
Mielőtt levágnátok macsetével, nem én találtam ki. (Bár Európa-sznobériámnál csak kultúrsznobériám nagyobb, de most tényleg nem én vagyok a bűnös). Pár hete futottam bele egy cikkbe, amely amellett, hogy nyilvánvaló hazafisággal előrebocsátja, hogy az Államok egy csodálatos hely, és a New York és Los Angeles közötti földdarab az awesomeness kifogyhatatlan kincsesbányája, napkollektora, és földfelszíni fejtése egyben (sej, a csillagos-csíkos lobogót fényes szelek fújják), összeszedett tizenhat területet, amiben horribile dictu az európaiak jobbak náluk. Lássuk csak.
JÁTSSZUNK! Csináld meg te is a zsiráf-próbát! Na álljál arrébb a hülyeségeddel.
Az állítás: mindenki mocsok szarul néz ki ezen a bánatos világon. Vagy…? Elmélkedés a szépségeszményről.
Kommédiás 