Kollektív kultúrmétely: a midcult

Én csak egy egészen picike kultúrsznob vagyok, igazán. Nem jártam elitiskolába, nincs is itthon Encyclopaedia Britannica, nem hegedültem Bachot, nincs is komolyzenei műveltségem, a rideg, idegen kortárs magyar szépirodalmat csak félve kerülgetem, belga freestyle jazz-zongoristáknál sokkal jobban érdekel a mai magyar alternatív rockzene. Szóval az elitista kultúrsznob az nem ilyen. De azért amikor a ponyvát irodalomnak, a giccset festészetnek, zenének, színháznak nevezik, olyankor kibiztosítódik a vállrólindítható a zsebemben. Ismerkedjünk új fogalmakkal: mi az a midcult?

A midcult “olyan kulturális termék, mely az elit művészet stíluseszközeit kisajátítva könnyen fogyasztható alkotásokat hoz létre, melyek azt is elhitetik befogadójukkal, hogy magasrendű művészi élményt él át. A midcult veszélyesebb, mint a giccs, mert felkelti az olvasóban a műveltség illúzióját.” A definíció Havasréti Józseftől származik, a teljes (és zseniális) Jelenkor cikket lásd itt. Lefordíthattam volna mindenféle wiki-szócikkeket, de ez a meghatározás annyira megragadja a lényeget, hogy ennél nem kell jobb. Főleg ha kicsit elemeire bontjuk. Hogyaszongya: “az elit művészet stíluseszközeit kisajátítva” – azaz úgy tesz, mintha. Fennkölten, pátosszal fogalmaz – csak épp a semmiről. Nagyon szép szavakkal, és nagyon sok szóval beszél, de alaposabban megfigyelve nem mond semmit, egy szimpla mondatelemzés révén lelepleződik, sokszor már az első kérdésnél, amikor is nem tud választ adni arra, hogy tudniillik mit állítok? Ha mégis van válasz, akkor az gyakran egy tökéletes közhely, vagy annyira banálisan egyértelmű, vagy akkora tautológia, hogy az első reakció ösztönösen a NEMMONDOD?! Legjobb példa a Mákostésztaszakállú Bölcs klasszikusa:  “a hajó nagyobb biztonságban van a kikötőben, de a hajókat nem ezért építik”. Kigondoltavóna. Már hogy, érted, hát merthogy, tudod, így, ki kell hajózni, ijesztő a világ, de mégis, jujj, mekkora igazság, ez most nagyon beütött, osztom!!4!4

Tovább a definícióban: “könnyen fogyasztható” – a porcukor ugye. A lecsiszolt élek, a kilúgozott személyiségek történetei ezek, ahol a konfliktusok öt oldal alatt megoldódnak, a végén minden tökéletesen jóra fordul és a női főszereplő legjobb barátnője összejön a férfi főszereplő öccsével, a barátnő bátyja a férfi főszereplő húgával, a testőr a házvezetőnővel és így tovább. Valójában ezek az édes könnyítések a ponyvasztorikban egyenértékűek a glitterrel a műrózsák szirmain, a masnis kiscicákkal a dísztányérokon – és a HarryPotter óta tudjuk, hogy a masniskiscicás dísztányérok tulajdonlása a gonoszság meglehetősen megbízható indikátora.

Ezek a díszítések azok, amelyek “elhitetik befogadójukkal, hogy magasrendű művészi élményt él át” illetve “felkelti az olvasóban a műveltség illúzióját“. Ez a midcult legfontosabb ismérve, az elhitetés. Én egy művelt ember vagyok, hiszen olvasok könyveket. Igen, a Tvájlájtot is olvastam. A Szürkét is, de az nekem már túl durva, a Tizenegy perc jobban tetszett. Kulturált vagyok, hiszen színházba járok. Jaj, hát olyan szépen énekelik ezek a tehetséges fiatalok a Lehetsz királyt. Én nem  vagyok egy olyan sudribunkó, nagyon szeretem a komolyzenét, a Mága-féle karácsonyi koncertre megyünk idén. És a Havasinak ezt a Tavaszi szél feldolgozását láttad? Hát az valami csoda! Az a sok gyertya, még meg is könnyeztem.

És elhiszi, hogy a lélekszépítő idézetek az költészet, hogy kispárnákra nyomtatott semmitmondásokból megtanulható a párkapcsolatok mikéntje, hogy akár az eredeti, akár a honi női Coelho az szépirodalom. Elhiszi, beéri vele, és nem fog elolvasni egy igazi verset, nem kell valami norvég pszichedelikus szabadversre gondolni, egy tökéletesen érthető Radnótit nem fog bírni befogadni, és – ha már latin-amerikai szerzők – nem fog elolvasni egy Száz év magányt, pedig azért abban megvan minden, amit a midcult kicsiben kínál – nagy szerelmek, idézhető sorok, erotika – csak éppen nagyban. Tele van hatalmas művekkel a világirodalom, olyan elementáris erejű színházi produkciók vannak még ebben a megnyomorított kultúrájú kis országban is, hogy az ember szíve belészakad, ráadásul csaknem minden elérhető akár ingyenesen is a weben, és nem. Elég a kevés, a kicsi, az ál.

AZ eredeti egy printhirdetés: http://goo.gl/r24HWh
Az eredeti reklám: http://goo.gl/r24HWh

Megvan ezeknek a produktumoknak a maguk helye a kultúrában. Leginkább valahol ott, ahol a mekis sajtburger helye van az étrendben (a ritka guilty pleasure tipikus esete). De elhinni azt, hogy ez A Kultúra: felmérhetetlenül káros. Mert a midcult tömegesen hiteti el, hogy ez a szint, ez a színvonal elég, s mint ilyen, fokozatosan csökkenti a kollektív elvárásokat értékítélet, pallérozottság, lelki-szellemi gazdagság terén. Bizonyos idő elteltével – már tart ez az állapot – nem tudjuk, mi volt előbb: az általánosan alacsony szellemi színvonal, vagy az ezt kiszolgáló termékek? A bugyuta tévéműsorok, vagy az igény a bugyuta tévéműsorokra? És egyre bugyutábbakra.

A modern angolszász egyetemek hajnalán alig oktattak konkrét szakismereteket, ehelyett irodalom, történelem, filozófia, zene, aritmetika volt a tananyag, erősen elméleti jelleggel, és mégis, a végzettek kiemelkedően sikeresek lettek a jócskán szakismereteket igénylő pénzügyi szektorban. És aztán, ha a sors úgy hozta, ugyanolyan sikerrel álltak helyt egy teljesen más szakterületen. Miért? Mert az elme pallérozottsága olyan alapot biztosít, amire bármely szakismeret minimális energiabefektetéssel felépíthető. Ha beérjük azokkal a nulla tápanyagtartalmú szellemi nasikkal, amelyeket a midcult kínál, ezt a biztos alapot hagyjuk veszni, az eredmény pedig motoros mozgásokra és rutinműveletekre betanított embergépek tömege lesz, akik alig térnek el egy csapat jól kondicionált csimpánztól. Tény, hogy legalább nem lesznek balhésak. Balhét – forradalmat, puccsot, polgári engedetlenséget, sztrájkot, felforgató innovációt, új világrendet – ugyanis a midculton nevelődöttek nem csinálnak.

Pedig minden fejlődés balhéból indul.

Reklámok