Az én hazaszeretetem divergens, kozmopolita, individualista, szabadságelvű kaleidoszkóp-ember hazafisága. Melynek első ismertetőjegye, hogy meglepő a létének ténye. Figyelem, pátoszveszély! Megmondóemberkedés helyett ma érzelmes írás következik.

Nem szokás, nem korszerű, nem friss a hazaszeretetről gondolkodni, ez a feudális, nyugati kultúrkörben érlelődött gondolat, a haza és főként a hazaszeretet koncepciója nem igazán illik a keleti kultúrkör holisztikus gondolatiságához, ami a generációm, azon belül és főként a legközelebbi referenciacsoportom gondolatformálója. Meg nem is könnyű, ebben a recsegő-nyikorgó, ingatag szerkezetben, ami az országunk. Mégis gyanúsan sokat gondolkodom ezen, és gyűjtögetem fejben az elemeit. Mintha csak készíteném a leltárat, hogy elsorolhassam egyszer – félő, hogy a kikényszerített elválás pillanatában, önigazolásképp. Előbb-utóbb úgyis kelleni fog.

Az én hazaszeretetem nem a zászló szeretete, majdnem semennyire nem érdekel a zászló. Vagy inkább úgy mondom: nem szeretem jobban a nemzetem trikolórját, mint bármely másik nemzetét, nem szeretem jobban bármely zászlónál, mely alá – mint a bárhova-befogadottságom boldogító ernyője alá – beállni hagynak. Itt van a szobámban egy zászló: sötétkék, fehér festékkel van ráfestve a szöveg, egy csapat őrült (ex)egyetemista évenkénti kollektív valóságelhagyásának zászlaja, rúdja végén nyomásra csipogó duda, egy gumi bohócfej. Ez is épp olyan boldogító, kedves kötelék, nem kevesebb a lobogónknál. Néha, mikor azt érzem, nem kellek ide, ennek az országnak, még több is, mert zászlókat igazán akkor lehet szeretni, ha jogod van kezedbe fogni, lengetni néha. A pirosfehérzöldet én nem lengethetem: anyagát méltatlan populizmussal és kirekesztő eszmékkel itatta át a történelem. Az én hazaszeretetem nem három színé, sem címeré, sem semmilyen szimbólumé. Ha már ábra: esendő rántotthús-sziluettje ezerszer hamarabb hívja elő belőlem az eredet nyugalmát.

Az én hazaszeretetem nem eszmék szeretete: azok az eszmék, amelyekben én hiszek, itthon üvegburák alatt ápolgatott egzotikus hajtásocskák még, nem írták még fel őket tűzfalakra, nem nyomtatták fekete pulóverekre, kovácsolták jelvénnyé, s szélvédőkön matricának sem lennének alkalmasak.

Az én hazaszeretetem nem államférfiakban való hit, szépséges szűzmáriám, hát már hogy lehetne az? Nem lehet, ép értelemmel, tiszta szívvel nem lehet hittel, bizalommal fordulni itt senki felé, akinél a hatalom jelenleg kölcsönben van. De aztán visszaadnia se lenne kinek. Inkompetens emberi roncsok játszanak dominókkal: a játék szabályait nem ismervén élével állítgatják egymás után a lapocskákat, kacskaringóba-csigavonalba-cikkcakkba, aztán valamelyik ráun, pöccint egyet, s kerregő hanggal borul az egész. Az én hazaszeretetem nem pártok szavazója, elfárad, ha nevüket hallja, felvihog bármely megnyilatkozásukon, fázni kezd, ha közelednek – expecto patronum!

Hanem az én hazaszeretetem például a nyelv. Hogy milyen kéj van abban, amikor a szavak úgy illeszkednek egymáshoz, olyan makulátlan dallammal, hogy szinte pendül. A felépítettség ívelése, a hangsúlyok karcsúsága, eldönthetősége, a végtelen formaképzés isten-komplexusos gyönyörűsége, a tehetség felszabadító bizonyossága, a felfoghatatlan bonyolultságból született korláttalanság: ezzel a nyelvvel mindent lehet.

Az én hazaszeretetem a tájak arca s a városoké. A budapesti utcák szaga, ha húgy, ha por, ha hortenzia. A ferenc-, erzsébet- és józsefvárosi utcák irgalmatlan töménysége, egykori palota-létezések nosztalgiája a nyomor fölött. Egy véletlen utca a belvárosban: valahogy idekeveredett az olasz térképről, érthetetlen. Acélszerkezet, plexi, gránit, téglába golyó ütötte seb, és a dac: nem vakoljuk újra csakazértse. (Csak az értse. Mondom, hogy ezzel a nyelvvel mindent lehet.) Az én hazaszeretetem a Duna, jaj, a Duna nagyon. Tér-élmény az Erzsébet-hídon: mögöttem elzúg a gyorshetes, dübörög a vas alattam, fent a Gellért-hegy, lenn ez az élő nagy mágneses valami: a víz, arra el egy zöld, amarra egy Lánchíd. Itt még mindig csak egyedül álltam, jegyzet a bakancslistára: egyszer az életben csókolózni ott a híd közepén. Az én hazaszeretetem a békávé abszurditása, ahogy dohog, zörög, majd szétpereg, míg képeslapnyi látképen suhan, s hogy nem tudok bliccelni, haragszom is érte. Az ország képe, ahogy változik, ha a Keletiből vagy a Nyugatiból indulok: ugyanabba a városba utazom, de a táj semmiben sem hasonlít. Csak a Tisza ott középen, két város: lobogó kamaszságom emlékhelyei. A Balaton: az első sápadt zöldeskék folt megpillantásának mindig ugyanolyan eufóriája. És újat látni belőle. Lemenni Barcsig kocsival, Harkány! Kaposvár! A Rám-szakadék felfoghatatlansága: hát ez? Ez hogy nőtt ide? És az untig ismert szülőfalum is, indokolatlanságom első állomása: hát hogy születhettem én ide? Mégis az út bukkanóiról felismerem, és ugyanúgy kilesek a buszból, amikor tudom, hogy hamarosan már látható lesz az első ház a fák között. Dzsungellé nevelgetett virágok takarják el a kerítést, hátul kihúzok két szál újhagymát az ágyásból, a budi rettenete, mindig egy elrebegett hálaima, hogy nem kell oda többé. Homok, kislapát, kotor-motor, egy random kisautó, sötétzöld műanyag székek.

Az én hazaszeretetem sikereknek közhelyes sorolása, tudósaink neve, ezredéves történelem felsőbbrendűsége. Irodalom. Turisták gardírozása: ide menj, azt nézd meg, olyat egyél. Építészet, világörökség, hungarikumok – lám, ennyire proli vagyok. Az én hazafiságom korszerűtlen, meghatott mosoly, amikor külföldiek sorolják a Redditen, hogy mit tudnak az országomról, és jókat tudnak, én meg büszke. Az én hazaszeretetemben ilyen dolgok is vannak, hogy például Prezi.com. Barátok csúcsvállalatoknál, komolyan, hogy lehet már a Google-nél dolgozni, vagy a Londoni Filmfesztiválon. Az én hazaszeretetem végtelen szóviccek, félszavak, inszájder poénok, a kapcsolatok fenntartó, ideláncoló ereje, a gondolkodás, a paradigma, a valóságalap közössége, országspecifikus szállóigék, végtelen mennyiségű dalszöveg, és anyaméh óta hallgatott, félálomban-részegen-holtan is bármikor énekelt dalok.

…

Utószó:

A hazaszeretetemnek van három dala is. (Több is van, de ezek a legfrissebbek.) Íme.

Az első azért, mert Budapest. A második azért, mert az ország. A harmadik meg majd akkor fog kelleni, ha egyszer el kell mennem innen.

1.

2. /A poszt feletti kép ebből a videóból származik./

3.