csak hagyni, hogy megszülessen

Márquez mesélte úgy állítólag, hogy A száz év magány története egy vonatúton egyszer csak megjelent a fejében, úgy, készen, neki csak le kellett írnia.

tényleg olyan az írás néha, hogy már ott van az egész valahol, és – bármilyen pátoszos ez, bárhogy viszketek is tőle, de tényleg olyan, – mintha én, aki identitást és önigazolást gyártok íróemberi mivoltomból, valójában csak csatorna volnék, akinek a révén a szöveg erre a világra születik. én rángatom elő valahonnan a nemlétnem álcázott sötétből, de valójában az a szöveg már ott van, létezik, és készen is van, csak elő kell hívni, beleszülni ide, ezek közé a tér- és idődimenziók közé.

ez nagyon durva élmény, szívdobogásom van, ahogy írom ezt, akkor van ez, amikor valami igazit találtam.

ott láttam meg ezt most, hogy épp egy színikritikát írok, ami pedig fantasztikusan önelégült műfaj is tud lenni, de most épp ebben tapasztalom, ami már nem először történik. írok, írok, és egyszer csak eljön egy pont, amikor átolvasás nélkül jön egy érzés, mint a jóllakottság, hogy most már ez így kész, nem kell többet enni, és nem kell többet írni sem, már benne van minden, aminek benne kell lennie. és ilyenkor nagyon sokszor van az, hogy szerkezetileg még nem így áll a helyzet, valahol tartok épp egy logikai vonalon, mégis érzem, hogy már ott van a szövegben a teljes kép, és benne van a kincset érő záró gondolat is.

mert a záró gondolatnak erősnek kell lenni, az meg kell maradjon, mint egy nagyon erős, mélyen megnyomott ceruzával kitett pont a szöveg végén. annak ütnie kell, visszhangoznia, meggyőződésem, hogy a jó szöveg végén, mint az epigrammában, csattanó van.

és ez a csattanó már sokszor kiíródik a kezemből hamarabb, mint ahogy az sorrendileg következne. innen érzem, hogy van az a furcsaság, amivel kezdtem, hogy az a szöveg egyben érkezik valahonnan, és érzem, ha kész. most is ez történt, és csak egy picit keresni kellett, hogy három mondatot áttegyen innen oda, onnan meg az elrejtőzött és megtalált záró gondolatot áttenni a végére, és a kettő között keletkezett picinyke űr meg épp csak egy pillanatig áll fenn, aztán már csusszan is elő az, de pontosan az a tökéletesen odaillő félmondatnyi gondolat, amitől az egész összeáll.

és ekkor egy pillanatra szinte, mint az orvosi kontrasztanyag, felfénylik az a habarcs, ami a szöveget kerek egésszé teszi, láthatóvá válik az egész írás szövete, világít, hogy lásd, nem hiányzik-e még valahonnan valami. de ilyenkor már szinte sosincs olyan, amit már beleírnék. az akkor már készen van. lehet, hogy már készen volt akkor is, amikor az első betűt leírtam.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s