Amint azt már a facebookon is ígértem, ebben a cikkben nem kisebbet vállalok, mint hogy összekapcsolom az angolszász szórakoztatóipari mainstreamet a kortárs magyar költészettel. Ugyanis bizony mondom néktek, és erről nem nyitok vitát*, hogy a Bridgerton 3. évada főszálon végső soron arról a korszakos fontosságú Szabó T. Anna-mondatról szól, miszerint “ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka”. Nem tudom elmondani, mennyire sokat jelentett nekem – és egyébként az egész világnak – ez a sorozatévad. Illetve nyilván el tudom, ez itt az, természetesen a műkedvelő írás formai és gondolati szabadságának örömében pancsolva, vaskosan személyesen, el-eltérve a főtárgytól, mert többek között azért lettem pályaelhagyó, hogy ezt megtehessem.

*Nyilván de, nyitok, de legalább ennyire megdolgozott érveket kérek szépen tőletek is.

Egyébként kiborító, mi kínban vagyok hetek óta, hogy ezt megcsináljam. Pedig amúgy a témához önmagában nagyon is van kedvem, sőt, ami azt illeti, socialmedia-fogyasztásom jelentékeny hányada szól a Bridgerton s3-on geekelésről még most, két hónappal az évad második felének megjelenése után is. Szóval finoman szólva is elég mélyre jutottam a látottak mélyelemzésében. De nekiülni megosztani, amik összeálltak, az más – annyira nem munkál most bennem az a viszketeg, fontoskodó, figyelemkoldus közlésvágy, ami az ilyenfajta, pláne a rendszeres tartalomgyártás alapfeltétele, hogy azon magam is folytatólagosan meg vagyok lepődve. Emellett egy ideje a szabadidőmnek sem a vállalás- (magamra vettem pár mellékes munkácskát), sem a hobbijellegű opcióihoz nincs nagy lendületem – meglocsolom a kertet, kacsolgatom az ezer paradicsomtövet, de azon túl csak lengedezek magam körül, mint egy szellőztetésre kiakasztott, napillatot gyűjtő paplan. Vagy még mindig a firkászéveket heverem ki, és egyszerűen most ennyire sok passzív agypihentetés kell, vagy szimbiotikus töltéshiányom van, terapcsoportom épp nyáriszüneten, persze itt a férfi, de az nyilván tök más, hogy a párkapcsolatod nem a terapeutád, azt nem most fogom kifejteni. Van elég dolgunk enélkül is. Buckle up, babez, it’s gonna be a looong ride.

Mert közben nagyon fontos nekem elmondani azt a sokmindent, amit ez az évad jelent, mert úgy látom, Magyarországon ez jellemzően nem ment át, és legalább a saját buborékomban szeretnék tenni ez ellen. Afféle áttételes FOMO ez, melyben nem magam, titeket féltelek: azért fontos érteni a látottakat, mert olyan jelentőségük van, amiből tényleg kár lenne kimaradni – olyan sok szart élünk meg kollektíve, legalább a kevés igazán jó dolog tudatosuljon már bennünk. Mint a lefújt bécsi Taylor Swift koncert körüli abszolút csodálatos jelenség: csalódott emberek gyűlnek össze és éneklik végig a várva várt koncert dalait összekapaszkodva, karkötőket csereberélve, szívecskéket mutogatva, a szeretetet juttatva győzelemre az agyament gyűlölet felett – ezek a srácok ott a legízesebb, legillatosabb limonádét csinálták az egyik legborzalmasabb fajta citromból, ami létezik, és nagyon fontos, gyönyörű és megrendítő tudni erről, hogy ez is van. Nemcsak a rémes radikalizálódás meg a háborúk meg a tort ülő butaság van, hanem ez is, ez az összekapaszkodás, sisterhood, fény.

Friends2Lovers

Na de tényleg elkezdem 😀 Ekkora média-expozíció után, aki eddig nem nézte, annak sem lesz nagy spoiler, ha felvázolom az alapsztorit – csak hogy egy hullámhosszon legyünk azokkal is, akik csak Kommédiás-műélvezetből olvassák ezt a szöveget, és nem a konkrét téma miatt. A Bridgerton harmadik évadjával ellépett az alapul szolgáló könyvsorozat sorrendjétől, és előrébb hozta a karácsonyt, azaz a saga legelső perceiben már megalapozott, és azóta folyamatosan épített, így brutális várakozások övezte románcát, amelyben a címszereplő Bridgerton család harmadik fiúgyermeke, Colin és az őérte évek óta titokban epekedő Penelope Featheringon végre-végre, VÉGRE egymásra talál. Tudjátok, milyen ez, amikor a tévésorozatokban a főszálak hátterében lassan, fokozatosan, alattomos tökéletességgel felépített románcok beteljesülésének drukkolunk, mert hát a két érintetten kívül az egész világ számára ordítóan egyértelmű, hogy hőseinket egymásnak teremtette az ég.

Itt is erről van szó, ráadásul hőseink barátok, sőt, majdhogynem testvérek, hiszen Penelope Colin húgának a legjobb barátnője, akivel sok-sok éve sülve-főve együtt lógnak, így Pen és Colin gyakorlatilag együtt nőttek fel. Hogy összeillenek, az teljesen nyilvánvaló, két olvasni és írni szerető, intellektuális, érzékeny, útkereső, dolgokért túlcsordulón lelkesedni képes, régenskori dork, egyértelmű hajlammal a kívülállóságra – hát meg kell őket zabálni. Pen titkos alteregója, Lady Whistledown – a sztori keretét adó társasági lap titkos szerzője – mögé bújva ráadásul eltérített már néhány közvetlen és közvetett buktát is Colin és családja útjából, ezen akciói közben persze nem egyszer saját maga felé hajlott a keze – mert, tessék figyelni: Penelope Featherington egy sokrétű, s mint ilyen, tökéletlen, szürkezónás, gazdagon megmunkált női karakter – épp olyan, amilyenekért egy ideje már sírnak a cinefilek. És egyébként Colin is épp ilyen tökéletlen és esendő, és mint ilyen, egymásra találásuk nem csettintésre történik meg, hanem igényel némi karakterfejlődést mindkettejük részéről.

A barátokból szerelmesek toposz már önmagában kiemeli ezt az évadot nemcsak a Bridgerton világából (ahol akadt azért nem éppen követendő példa, első évad, rád nézek), de általában a romantikus történetek átlagából is. Akad ugyan egy-két példa erre a világirodalomban, de messze nem elég, miközben nagyon itt volna az ideje, hogy egy kicsit újrahuzalozzuk az agyunkat az úgynevezett szerelem kapcsán. Hasznos lenne például megtanulni, hogy az elsöprő kémia – amire a világirodalom románcainak java része alapoz – a legritkább esetben jó tanácsadó, sokkal inkább a traumakötés megbízható indikátora. Vagy például, hogy a szerelem hormontolulásos, a rózsaszín köd miatt eredendően hamis és játszmákkal gyakran még tovább torzított fantáziaképei helyett érdemes lenne a lassan felépített, egymás tisztán látásából és magunk leplezetlen megmutatásából kimunkált valódi közelségre építeni a párkapcsolatainkat. Nem hangzik olyan drámaian, kevésbé regényalapanyag, cserébe megáll a lábán, nem fújja el az első ellentétes irányú hormontolulás.

Pen és Colin erre mutat egy szép példát. Nem hiszed el a vonzalmat közöttük? Oké, szíved joga, de azen a ponton én azért elkezdeném a saját hiedelmeimet megvizsgálni: milyen elképzeléseim vannak az úgynevezett szerelemről (bocs, nem bírom komolyan leírni ezt a szót), azok milyen mintákból táplálkoznak, honnan jönnek ezek a minták, családból, tágabb közegből, popkultúrából? És a mintaként ábrázolt párok amúgy boldogok tényleg? Mármint úgy most komolyan, Ariel és Eric úgy jól kijöttek vajon? Vagy erről sosem volt szó, mert ha nem tudjuk, nem fáj? Hol vannak ezek a mintaképek az egészséges-mérgező skálán, esetleg úgy eleve, nem keverem-e össze a szerelmet a fizikai vonzalommal, a nemi vággyal? Kiskezitcsókolom, nem ugyanaz. Ezt az elsöprőszerelem-toposzt, persze, egy ilyen műfaj sosem fogja teljesen levetkezni, és hát hagyjuk is meg tündérmesének a tündérmeséket, nagy szükségünk van az eszképizmusra, de nem árt kicsit árnyalni a képünket ezen a fronton – amin egyébként a sorozat a Francesca-John vonalon is dolgozott kicsit ebben az évadban.

És egyébként muszáj megkérdeznem azt is, hogy amúgy ti, akik nem hittétek el a vonzalmat, melyik képernyőt néztétek? Ez a két karakter az első évadtól fogva folyton egymás társaságát keresi, ha sokszor sután vagy félresikerülten is, de számtalanszor kiálltak egymásért, és így tovább. Csak a testi vonzalmuk érkezett meg későn a buliba – amivel kapcsolatban további kényelmetlen felvetéseim vannak. Nem lehet-e, hogy azért nehéz elhinned, hogy vonzó egy ilyen eredendően gyengéd, érzékeny, érzelmileg hozzáférhető, a macsóságot csak társadalmi nyomásra és csak ideig-óráig megjátszani képes, és és és és BELEEGYEZÉST KÉRŐ és és és az örömszerzést a saját kielégülése elé helyező férfi, mert egész eddig csak ezzel szöges ellentétben álló kemény, hozzáférhetetlen, macsó férfiakat láttál romantikus vágytárgynak akár a saját életedben, akár a popkultúra által akként tálalva? Biztos jó ez így?

(Zárójel 1: Egyébként új kedvenc angol szlengem cinnamon rollnak, fahéjas csigának nevezi ezt az édes-lágy-problémamentes férfitípust, és hát imádom, hogy mennyire találó.) (Zárójel 2: Muszáj megjegyeznem, hogy szerintem az is része a számtalan szexuális visszaélésnek, hogy a beleegyezés-kérést korábban nem nagyon láttuk összeférhetőnek a romantikával, ha egyáltalán téma, leginkább valami buligyilkos woke hisztiként van kezelve – itt meg azt látjuk, hogy a legelborultabb vágytól fűtve is belefér az a nagyjából két másodperc, ameddig Colin meggyőződik arról, hogy Pennek oké, ami történik. Az már csak – fahéjas – hab a tortán, hogy mennyire szexi volt az a két másodperces intermezzo.)

Tovább is van, mondjam még: nem lehet-e, hogy azért nehéz elhinned, hogy Colinnak vonzó egy elmés, de elmésségét, értékeit közkedveltségre váltani nemigen képes, visszahúzódó, ráadásul pedig nem az uralkodó szépségeszménynek megfelelő nő (most attól tekintsünk el, hogy a Bridgerton ezen a fronton fordítva ül a lovon: a régenskori női szépségideál sokkal inkább volt töltöttgalamb, mint nádszálkarcsú), mert soha korábban nem láttál ilyen nőt romantikus vágytárgyként? Nem mondom, hogy ezért, de ismert jelenség, hogy amit nem látunk művészi formában megfogalmazva, az meg sem fordul a fejünkben mint lehetőség, és ha sosem találkozunk magunkhoz hasonlatos karakterekkel, hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a magunkfajta nem lehet főszereplő (bővebben ebben a megrendítő TED Talkban).

Penelope Featheringtonhoz hasonló romantikus hősnőnk nem nagyon volt korábban, még A Szépség és a Szörnyeteg Belle-je áll hozzá legközelebb, használták is ezt a kódolást a sorozatban, de Belle is csak egy pici töredék, ami mellett még ezer színt hoz a személyisége. Penelope nemcsak fura könyvmoly: emellett a társaséletet is szereti, nemcsak kíváncsi természet, de elképesztő megfigyelőképessége is van, lelkes és ügyes táncos, elmés társalgó, és elég bátor és fifikás ahhoz, hogy saját, sikeres vállalkozást építsen fel egy olyan korban, amelyben a nőknek legfeljebb tűpénze lehetett. Szóval Penelopéval végre elértünk oda a keményvonalas mainstreamben is – ami az elvontabb rétegműfajokban már nyilván nem újdonság –, hogy fakin finally nem az a fő selling pointja a nőnek, hogy szép.

Szokja a szem

Miközben nagyon fontos az is, hogy egy pillanatig sincs úgy tálalva ez, hogy ez a kérdés vagylagosa lenne, azaz, honi klasszikussal szólva „a nők vagy csúnyák, vagy szépek és buták”. Penről sosem mondja senki, hogy nem vonzó (ez már önmagában is gyógyítja kövérlány-szívünket), csak azt mondják, hogy wallflower, egy észrevehetetlen szürke kisegér. És Colin sem attól jön rá, hogy ő élete nője, hogy Pen külseje megváltozik – aka nem ronda többé, hisz ő sosem látta annak, ahogy nem is volt, csak kevésbé ízléses ruhákat hordott –, hanem egy összetett, elsősorban a megválaszolatlan levelek okozta hiányból, Pen önismeretéről (!!!) és megtalált belső erejéről, és a testiség váratlan térképre kerüléséből álló érzelemkeverék miatt, És miután ez megtörténik, vonzalma azután sem válik tisztán testivé: személye teljességében szereti ezt a nőt.

Talán sejthető már, miért jelentett olyan sokat nekem ez a sorozatéved, de ha nem, akkor most kicsit konkretizálom. Nem, nem csak a kövér romantikus főhősnő miatt. Csak attól még nem láttam volna magam viszont Penben. Nagyon hasonló viszont az utunk – ami, halkan jegyzem meg, egyébként szerintem sokkal inkább a „megoldás” a túlsúlyos nők nehézségeire, mint az, hogy fogyjon le mind – speciel én szeretnék még fogyni valamennyit, de inkább a sportteljesítményem korlátai miatt, de tökéletesen értem és érzem azt is, hogy amúgy szabad kövérnek lenni. Életem nagyobb részében azt hittem, hogy majd attól leszek vonzó, ha karcsúra fogyok, ha dúsabb, hullámosabb, kevésbé örökkékócos lesz a hajam, ha nem lesz egy szeplőm és mitesszerem és striám se, ha egyetlen testrészem sem lesz aszimmetrikus, és el is hittem, hogy ha egy csapásra minden úgy nézne ki rajtam, ahogy én azt kigondoltam, akkor minden férfi egyből engem akarna, ami rommá gyógyítaná apátlanságom sebeit, elhozná álmaim férfijét és az üdvözült boldogságot. Miközben – amellett, hogy rá kellett jöjjek, hogy sajnos még kövéren és számos testi „hibával” is sokkal több férfi vonzódik hozzám, mint amennyi férfihez én vonzódom – a lényeg inkább a magamba megérkezés volt. Attól lettem kiegyensúlyozottabb, attól ismerkedtem meg az önszeretet szokatlan, de könnyen szokható érzésével, és lettem ettől alighanem lényegesen vonzóbb a külvilágnak is (vagy nem, de igazából az a titok, hogy ha magammal jól vagyok, akkor őszintén, tényleg hidegen hagy, ki mit gondol, az én belső mozim szerint ugyanis rendben vagyok.) A sorozat gyönyörűen mutatja meg ezt a folyamatot, nem festve babarózsaszínre: például csodálatosan pontosan ábrázolja azt a szinte meztelen érzést, ami Pen egész testbeszédéből süt, amikor először irányulnak rá a tekintetek a makeover utáni nagy belépőkor, azt, ahogy az a fajta önbizalom, ami engedné, hogy önmaga legyen, jó sokáig nem érkezik meg még, és amikor igen, még akkor is el-elbizonytalanodik, mert idő kell, míg el tudja hinni, hogy kellhet… ezek tényleg nagyon így működnek.

Ezzel együtt nem szabad úgy tenni, mintha a vizualitás ne lenne része ennek a kérdésnek: az, hogy milyen arcokat-testeket látunk a mainstreamben, nemcsak szimbolikusan fontos, hanem nagyon fizikális értelemben is. Azt értem ez alatt, hogy konkrétan a szemünknek is szokni kell a szokatlant, a ritkábban látottat ahhoz, hogy az ún. unlearning, az elfelejtés és az újratanulás megtörténjen. Hadd világítsam meg ezt egy távoli példával: néhány hónapja beleástam magam a barefoot cipők világába, amelyek a hiedelemmel ellentétben nem arról szólnak, hogy zokni nélkül kell őket felvenni :D, hanem egy sor dologról, többek között arról, hogy ezek a cipők lábalakúak, azaz nem szűkül a lábfejrészük, hanem pont, hogy szélesedik, ahogy azt egyébként az emberi lábfej is teszi, ugye. Ha egész életedben csak szűkülő cipőorrokat láttál, akkor elsőre ezek a cipők nagyon furának tűnnek a szemednek, kb. bohóccipőnek – de nekem pl. néhány hónap barefootnézegetés elég volt ahhoz, hogy a szemem lerázza magáról az elmúlt harminchét évnyi szokást, és már igazán szépnek lássam ezeket a természetközeli formákat és nagyon furcsának az, ha egy cipő orra úgy szűkül, mintha az ember lábán nem öt, hanem csak három ujj nőtt volna.

Ehhez nagyon hasonlónak gondolom azt is, ahogy az emberek, konkrétan itt most a nők testét látjuk. Annyira sok ideig néztünk csak extrém karcsú, filigrán nőket gyönyörűként, vágyottként tálalva, és annyira sok ideig vagy egyáltalán nem láttunk telt nőket, vagy ha mégis, akkor sem ebben a kontextusban – ugye a kövér nő az csak úgy lehetett partner, hogy vagy aszexuálisan cuki, vagy túltoltan buja, „felfalós”, hol komikus, hol kicsit ijesztő, esetleg dafke, azaz a közeg véleményével szemben van választva, de erről nagyon hosszan írtam anno ebben a cikkemben – hogy a szemünk effektíve nem tanulta meg szépnek látni őket. Esetemben ez a mondat úgy is igaz, hogy: nem tanultam meg szépnek látni az olyan nőket, mint én. És mielőtt ezt az én neurózisommá egyszerűsítjük: ez a szemlélet abszolút mainstream a mai napig. „Amúgy olyan helyes arca lenne…” – és tudjuk, hogy a folytatás egy „de” a testméretről. Szépség és kövérség egymás mellett megférhetősége még mindig egy olyan gondolat, amit most tanulunk – és épp ezért is vastapsol most bennem állva, könnyes szemekkel az a sok-sok gyógyulófélben lévő kislányverzióm, aki saját életében és a popkultúrában is azt tanulta, hogy a szerelem akkor jön el, ha majd lefogy.

Mert Pen ugyan megváltoztatta kicsit a tálalását, de nem fogyott le, továbbá Colin nem a tálalástól szeretett bele, a vágyában pedig nem volt semmi kinézetügyi kétely. És mert a sorozat sajtókörútja során most az őt alakító Nicola Coughlan kapott olyan vizuális idolizálást, mint egy évvel ezelőtt Margot Robbie – és bár Nicola ügyesen elérte, hogy ne csak az ő kinézetéről szóljon ez az időszak, hanem fontos ügyekért is kiállt közben, mégis nagyon fontos volt, hogy szóljon arról is. Hogy igenis lássunk egy alacsony, dundi nőt méregdrága és rá szabott, fenségesen gyönyörű, izgalmas, műalkotásszerű ruhákban, vagány ruhákban, szexi ruhákban, királylányosan is, femme fatale-osan is, mindenhogyan, ahogy a szokásos vékony sztárokat szoktuk, hogy a divatcikkek egy ilyen nő outfitjeit elemezgessék, mert a szemünk most emiatt elfelejtett egy csomó korlátot, és tanult egy csomó új lehetőséget. Ez pedig nemcsak neki töltekezés, hanem kollektíve, valós időben gyógyít mindannyiunkat, és nem, nemcsak a kövér nőket értem bele ebbe.

Azért persze ez most nekünk a legfontosabb – alighanem ez táplálja azt a tömeghisztériába hajló rajongást is, ami a bemutatástól még máig is övezi az évadot. Ti, átlagosabb alkatú nőtársaim, elképzelni nem tudjátok, hogy milyen szívszaggatóan új és gyógyító érzés egy olyan nőt látni ilyen szerepben, egyértelmű főhősként, egyértelmű vágytárgyként és testi-lelki-szellemi társnak választottként, akinek a teste erősen hasonlít a sajátomra. Konkrétan potyognak a könnyeim, ahogy írom-olvasom-szerkesztem ezt a részt, annyira. Hogy milyen sebeket gyógyít be az, hogy kívánatosként vannak láttatva puhán dús keblek, tokás, kerek arc, párnácskás kezek, hogy milyen diadalmas érzés, amikor a sorozat a nekik kijáró csodálattal, csúcspillanatként tálalja olyan mellek felfedését, mint a saját melleim. Én minden empátiát elhiszek nektek, tényleg, de ezt egyszerűen nem érthetitek, nem érzitek át, ehhez le kell élni azt, amit mi, kövér kislányból kövér felnőtt nővé érők leéltünk. Ha szerencsések vagyunk, akkor csak másodlagosságot és láthatatlanságot, ha kevésbé vagyunk szerencsések, akkor szégyent, önutálatot és testszégyenítő bántalmazást, és legfőképp: azt a hiedelmet, hogy amilyenek vagyunk, az kívül esik a normalitáson, az a rendhagyó, a kivétel, a furcsa. Hisz hiába ömlik ránk a tartalom generációk óta mindenünnen, magunkat nem láttuk viszont, ha mégis, hát abban sem volt köszönet. Ez a sorozatévad a mi kibaszott diadalmas gyógyünnepünk.

Nővériség, pozitív maszkulinitás, LGBTQIA

Akarok írni kicsit a nagyobb képről is, mert elég meglepő dolgokat olvastam – például azt a nyilvánvaló badarságot, hogy túl sok volt a mellékszál. Na most ez konkrétan olyan, mintha a fine dining étteremben egy első osztályú hatfogásos, ezerszínű, ezerízű, csúcsminőségű menüsor elfogyasztása után a parasztbácsi azon verné a tamtamot, hogy ménem vót ez egy zsíros, még inkább egy rámamargarinos kenyér. Kár belé – ahogy azok, akik ezt a csodálatosan gazdag, dús szövésű, számos témában nagyon fontos társadalmi kommentárral és ilyen megdöbbentően magas production value-vel készült sorozatot leegyszerűsítenének huszadrangú romkommá, effektíve meg sem érdemlik a prémium kisképernyős tartalmak forradalmának utóbbi húsz évét. Tessék letenni a telefont és kicsit odafigyelni, és akkor talán nem lesz olyan megterhelő szellemileg befogadni a plusz rétegeket.

Értem én, hogy mi a kicsitsárgakicsitsavanyúhoz szoktunk, de próbáljunk már némi befogadói kultúrát tanúsítani egy olyan színvonalú produkcióval szemben, amely az olyan hetvenedrangú kelléket is prioritásként kezeli, mint Pennek azt a levelét, aminek Colin a sorozat vége felé megérkező epifániáját köszönheti. Pedig nem néz oda a kamera, és Luke Newton van annyira gyakorlott színész, hogy anélkül is el tudta volna játszani a jelenetét – de neeem, random firkapapír helyett a stáb prezentált egy proper levelet, rajongók gondosan ki is screenhotolták és leszkriptelték, el lehet olvasni. De ott van ez milliónyi apróságban: tervezett, koncepciózus és rétegzett minden egyszer szín és vizuális elem, a dramaturgiai fontosságú pillangómotívum például végigvonul konkrétan az egész évadon, vagy a orábban örökké a gyűlölt sárga ruhákba öltöztetett Pen a Yellow, azaz Sárga című dalra lépett az oltár elé… az ember pofája konkrétan leszakad.

De ha a gyártási minőséget alapnak tekintjük, akkor is: miért érnénk be egyetlen románccal, legyen az bármennyire varázslatos, ha kaphatunk mellé betekintést az élet csomó fontos további szeletébe. Nagyon szerettem például, ahogy az évad elején Eloise Austent dicsérve arról beszél, hogy milyen jó a barátságok nehézségeiről olvasni – majd a sorozat mesél egy csomót a női barátságok sokféleségéről, időnként fájdalmakkal, rosszhiszeműséggel, mikroagressziókkal, árulásokkal terhelve. Személyes kedvencem egyébként nem a legfontosabb Pen-Eloise szál volt, hanem Violet és Lady Danbury kapcsolata, pláne, hogy az egész gyönyörűen összekapcsolta a sorozatot a szintén fenomenális Queen Charlotte-tal. Ha már róluk van szó: az is egy nagyon fontos mozzanat, ahogy a történet elindul egy újabb enyhe tabu, az idősebb kori, másodikfelvonás-jellegű szerelem lehetősége felé. Nagyon szép árnyalatokat kapunk emellett anya-lánya viszonyokból, általában az anyaság szürkezónás küzdelmeiből – Portia Featherington karaktere már az előző évadban is csodás árnyaltsággal világított rá, hogy mi minden belefér az anyatigrislétbe. Csodálatosan okos, fontos, sokszor halál vicces momentumok fűződnek a mellékszálakhoz, amelyek nélkül kevesebb lett volna az évad.

A Bridgerton a női valóságok megmutatása mellett a férfikép színesedéséért is tett egyet s mást – nem csak Colin révén, akiben gyakorlatilag végignézhetjük a patriarchátus férfiakra gyakorolt ártalmait, majd annak gyógyulását, az elnyomó macsó viselkedés viaskodását az eredendő gyengédségével, aminek diadala, tessék elképzelni, nem herélte ki őt, sőt. De például szép példa volt Lady Danbury testvére is az érzelmeivel kapcsolatban lévő férfire, a Featherington-sógorok meg konkrétan a legcukibb zöldzászló-példák az egész sztoriban. Az eddig is imádni való Benedict Bridgerton csak még több réteggel gazdagította a férfiképet, miközben ő vezet át a láthatóságfesztivál következő, szivárványzászlós helyszínére is: a sorozat LGBTQ+ mozzanataihoz. Ami azt illeti, már a Featheringtonék is átevezettek valamelyest, mert Prudence Featherington férje, Mr. Dankworth nyilvánvalóan closeted gay kódolt, míg Prudence alighanem az aszexualitást képviseli a porondon, de azért mégis Benedict kirándulása a biszexuális non-monogámia felé kapta a nagyobb hangsúlyt. Amellett, hogy nyilván én is bármikor örömmel nézek bi MMF erotikát, pláne ennyire gyönyörű emberek részvételével, de azért a topkedvenc mozzanatom ezen a szálon mégis az, ahogy a sorozat lerendezi a (bi)szexualitás ügyét azzal, amikor Benedict és Tilley nagyjából ekképp beszélgetnek:

„– Ismertem már olyan férfiakat, akik férfiakhoz vonzódtak, de én ne vonzódtam egyikükhöz sem.
– Miért, a nők közül mindegyikhez vonzódsz?
– Természetesen nem.”

Ezen a ponton csaknem tapsikolni kezdtem, mert hát szerintem is kb. ennyire érdemes misztifikálni ezt az orientáció-kérdést. Ezt a munkát a sorozat nyilvánvalóan még mélyebb szinten fogja folytatni a következő évadok során, hiszen – a könyv rajongóinak egy részét mélyen felháborítva – a harmadik évad végén a sorozat leleplezte, hogy a következő évadok egyikében a központi románc férfi szereplőjét nőre cserélték. Ami azt jelenti, hogy ahogy idén mi, kövér nők érezhettük megmutatva magunkat egy mainstream romantikus történet középpontjában, úgy az az évad, bizony, egy leszbikus románcot fog úgy beemelni a mainstreambe. Kiáltsatok kötelező PC-t meg woke-terrort, ahogy csak akartok, de az az igazság, hogy ez a popkulturális társadalmi szerepvállalás sokkal fontosabb, mint a szöveghűség – főleg, hogy a Bridgerton esetében azt a könyvek olvasása nélkül is elég nagy nyugalommal merem állítani, hogy a mozgóképes adaptáció jobbá tette az írott alapanyagot.

Shonda Rhimes és csapata megemelte és többé tette önmagánál az alapanyagot, ami minden tájékozódásom alapján sem volt több, mint egy tisztességesen megírt erotikus ponyvaregény-saga. Rhimesék fogták ezt az alapanyagot, és nemcsak igazán és rétegelten nőpártivá tették azt, de beemelték a rassz- és státuszkérdést már az elején, beemelték az indiai gyarmatbirodalmak kulturális örökségét, az írástudók felelősségét (something i relate to), az LGBTQIA-láthatóságot, és ezzel olyan platformot adott fontos kérdések megtárgyalásának a mainstream szórakoztatásban, amelyek azért eddig inkább csak a rétegműfajokban kapott teret. Rhimes egyébként egész munkássága során ezért dolgozott: tessék megnézni a Grey’s Anatomyt – vagy ne, mégiscsak húsz évad, de én megnéztem elég figyelmesen, és el tudom mondani, hogy ott is, míg a felszínen szívügyi és szexdrámák körül forgott a sztori, nagyon sokat beszéltek az amerikai feketék nehézségeiről, a fegyvertartásról, az abortusztilalomról, a nők elleni erőszakról, még a covid körüli konteókról is – zseniálisan.

Shonda Rhimes egy abszolút közszolgálati ikon ezen a fronton – és bár perpill elég biztos vagyok abban, hogy a legjobb döntés volt a pályaelhagyás, de azt azért sajnálom, hogy így már aligha jöhet össze nekem életemben egy interjú vele. Merthogy a látottak és tájékozódásom alapján is biztos vagyok benne, hogy azok az atomfontos üzenetek, amelyek könnyed limonádéból fontossá és méllyé teszik ezt a sorozatot, azok, bizony a könyvekben nem voltak ott, hanem azt Shonda és csapata hozta.

Égbolt legyél, ne kalitka

Az a kulcsgondolat is nekik tulajdonítható, amire már a bevezetőben is utaltam, amiről szerintem ez az egész évad végső soron szólt: hogy „ha madarat szeretsz, égbolt legyél ne kalitka”. Azaz, hogy Colin és Pen kapcsolata végső soron arról szól, hogy tényleg látják a másikat, és valóban őt látják, nem valami elképzelt illúziót, és ennek az igazi embernek megadják azt, amire neki a saját természete szerinti kiteljesedéséhez szüksége van: madárnak égboltot, nem kalitkát. Nem egy fél embernek a másik felét. Nem a nyomorzárba tökéletesen belepasszoló nyomorkulcsot. Hanem egy teljes, saját jogán is érvényes, integrált, önismerettel-önbecsüléssel bíró nő mellé szegődik egy olyan férfitárs, akit nem ijeszt meg, ha a nő, akit szeret, erős fénnyel ragyog. Kettes számú fő gyógyulási potenciál, ezúttal girlbossoknak: a nőknek, akiknek az esze, sikerei, önállósága, (vásárló)ereje jellemzően elijeszti a férfiakat, és akik már-már elhitték, hogy csak két út van, a saját fényük vállalható tompaságig letekerése, vagy a ragyogó, de egyedülálló élet.

A sorozat azt mondja ezeknek a nőknek – és persze, lehet, hogy ez is olyan tündérmese, mint az elsöprő szerelem meg a többi –, hogy a ti életetekbe is eljöhet az a társ, aki felfogja, mivel áll szemben, de nem ijed meg tőle, hanem büszkén áll mellettetek, nem veszi ki a kezetekből a lapátot, legfeljebb felvesz egyet ő is, és onnantól együtt lapátoljátok az élettel együtt járó szarhalmot, ti pedig attól, hogy nem kell letompítanotok a fényeteket, alighanem további rétegeket fedeztek fel magatokban, például azt a puhaságot, amit addig nem vehettetek elő.

Colin beszéde, amit az utolsó részben elmond Pennek erről, gyakorlatilag egy az egyben az, amit a magamfajta teljesítménykényszeres nők – akár tudtukon kívül is – hallani akarnak, éspedig, hogy nem félek a fényedtől, hanem tisztelem, és hálás vagyok, hogy rám is szórsz belőle, és, ami fontosabb, elég stabil vagyok magamban ahhoz, hogy ne érezzem ettől kisebbnek magam és verjem le ezt a kisebbrendűségi érzést rajtad szó szerinti vagy átvitt értelemben. Instant felzokogás, a vágybeteljesülés maga. Ehhez képest egy sima szeretlek… kárcsú. Azt meg már tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy jelen állás szerint az egész díszes társaságban gyakorlatilag Penelope és Colin házassága az egyetlen, ahol nincsen gazdasági függőségben a nő a férfitől, aki egyébként maga sincsen gazdasági függőségben a családi vagyontól. Az úgynevezett bejöttazélet.

És bár a rajongásom elég nagy, azért messze nem gondolom hiba nélkülinek az évadot. Ezek főként apró, elhibázott döntések, rémes például az eljegyzés bejelentése, szintén rémes, amit Anthonyval és Kate-tel csinált az évad – nonstop egymás vérét szívó, versengő, szexi párosuk szürreális, geil nyáltengerbe fulladt, és nyiiiilván én is szerettem volna ennél sokkal sokkal több szexjelenetet a főszálon. Egyetlen okból nem bánom, hogy nem volt több: az egyéb ügyekben olyan éleslátó és pontos Shonda Rhimes-kontentek teljesen szürreálisan kezelik a szexet.

Shonda egy olyan bolygón él, ahol mindig mindenki folyton kanos, mindenkinek mindig könnyen megy a szex, és nyilván kimagaslóan jó is benne mindenki, soha senki nem marad orgazmus nélkül, soha senki nem túl fáradt, túl koszos-büdös, túl frusztrált, szorongó, vagy ami azt illeti, túl sérült egy tökéletes numerához. Ami egész egyszerűen nem igaz, és ezen a fronton Shonda Rhimes hazugabb és ártalmasabb tündérmesét árul, mint a Disney teljes filmográfiája. Ez a dolog a Bridgertonra is nyilván igaz, hát itt is akkorákat élveznek negyvenhét másodpercnyi himihumitól a tökéletesen fogalmatlan és halálra rémült szűzlányok, hogy az a legolcsóbb pornóhagyományokban is megállná a helyét.

Az egyetlen párt, akire a mindig lelkes és mindkét fél számára kirobbanóan örömteli, orgazmussal záródó, kimagasló együttlétek nem igazak, a sorozat durva kivételként tálalta – mintha nem ez lett volna az abszolút alap a nők 80%-ánál a történelem eddigi sok-sok évezrede alatt. Szóval, ha egyszer mégis összejönne a sokat emlegetett interjú, azon azért összevesznék vele, hogy ő, aki ilyen megdöbbentő pontossággal emel be fontos, kibeszéletlen kollektív traumákat mainstream szórakoztató tartalmakba, az pont a szexről és az emberek ezzel kapcsolatos élményeiről miért árul ártalmas és hazug dajkameséket? Felfoghatatlan.

És akkor most le kellene kerekítenem, ugye? Valami hangzatossal, csattanóssal, hogy azt érezzétek, megérte végigolvasni ezt a maratoni agymenést? Sajnálom, babez, nekem is hosszú volt ez a szöveg 😀 Itt van helyette még egy csodálatos jelenetkép a csodálatos Nicoláról ❤