Nem, mondom, hogy váratlanul ért: ha egy filmnek az a szó a címe, amelyik az egyik leggyakrabban előkerülő szó a terápiás-önismereti közegben, és amihez – épp ezért, nyilván – mindenkinek, aki dolgozik a mentális egészségén, így vagy úgy, de garantáltan köze van, ott azért várható némi kollektív megbaszódás. De hát, amint azt a terápiás csoportunk – egyébként általam javasolt és nagy büszkeségemre elfogadott – és számos csoportos erőedzés mottója tartja: ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni. Szóval megnéztük a Szerethető című filmet, és megbaszódtunk.

Amúgy azt már megfejtettük, mi, emberiség, így kollektíve, hogy mi az úristen folyik ott Gyöngyöspa… északon? Mármint mi történik Skandináviában, amitől annyi jó dolog jön onnan, hogy azzal a számos fronton verhetetlen Mediterráneum sem képes felvenni a versenyt? Mármint értitek, a dolce vita eléggé adja magát, ha nonstop süt a nap, csillog a tenger és susognak a pálmafák, de hogy hogy álltak elő az egész modern európai gondolkodás legkirályabb ideáival-filozófiáival – mint a hygge, lykke, lagom, sisu, friluftsliv, a témában írt cikkem, egyik kedvenc alltime melóm valaha erre – az északiak abban a szájbatekert hidegben és sötétben, azt fel nem foghatom.

Arról nem beszélve, hogy mennyire király a skandináv irodalom messze túl a krimiszerzőkön is, lásd például Fredrik Backman vicces-tragikus, mindig megríkató csodáit vagy Jonas Jonasson fergeteges humorú agymenéseit, hogy az Ikea, még ha az én személyes ízlésemmel egyre kevésbé találkozik is, konkrétan megkerülhetetlen úgy formatervezésileg, mint üzleti modelljében – és akkor még filmeket is olyanokat csinálnak időről időre, mintha külön kulcsuk lenne az emberélet legmélyebb pincéihez, ahol csak ők vezethetnek körbe minket kameráik prózaiságukban is festői képein keresztül. Speciel nekem életem egyik abszolút filmélménye volt a sajnálatosan kevés figyelmet kapott Magam ura című norvég dramedy (a kritikám az időközben elhalálozott Mozi24-en volt, majd előkeresem és feltöltöm valahova), a szintén norvég A világ legrosszabb emberénél is úgy éreztem, hogy valami olyan mélyen igazat mond el rólam, amit én magam nem tudtam volna, mert azt sem tudtam, hogy bennem van, míg oda nem világított ez a különös reflektor. Jaaa, szóval a norvégok… mert hát a Szerethető is egy norvég film, és ez is olyan metszően pontos, hogy így nézel magadon körbe, hogy izé, ez tökre rólam szól – de hogyhogy rólad is?

A sztori egyébként eléggé minimál: Maria két gyerek után elváltan jön össze Sigmunddal, hatalmas, óriási szerelem, az a fajta, ahol nincsenek kételyek – hogy ilyenek tényleg vannak-e a valóságban is, arról még nem hoztam döntést, de ez most mindegy is –, és ahogy az az efféle forgószéljellegű románcoknál lenni szokott, az események gyorsan eszkalálódnak odáig, hogy Maria két, előző házasságából származó gyereke mellé születik még kettő, és hopp már el is telt hét év. A kezdeti rózsaszín köd helyett immár egy különösképp elterjedt, laikusként mégis közel elviselhetetlennek tűnő pokolbugyor az élet: sok gyerek, kevés pénz, kiábrándító munka, örökké távol lévő férj, és akkora nyomás, mint egy kuktafazékban. Egy ponton be is következik a sejthető: a kukta sípolás helyett pukkan egyet, ronda épp, de túlélhető – ám Sigmundnak már épp elég így is ahhoz, hogy kibukjon, nem biztos, hogy ő ezt a kapcsolatot tovább szeretné csinálni. A film gyakorlatilag arról mesél, mit kezd ezzel ez a strammnak tűnő, a Megoldomot középső névként viselők népes táborát – hey, sis! – erősítő nő ezzel a sokkoló hírrel, és hogyan veszi leltárba párkapcsolata széthullását – pontosabban szétverését, és ebben a szétverésben a saját felelősségét, és azt, hogy a felelősségvállalás mellett honnan eredhetnek a szétverést csináló rosszulműködései.

Egyébként semmi nagyon unikum dolgot nem kezd vele: végigjárja a gyász ismert fázisait a hozzájuk kapcsolódó játszmákkal, azokba, míg hagyja, berángatva Sigmundot is, tagad, dühöng, alkudozik, kilátástalanságba zuhan, majd lassan, lassan megérkezik az elfogadásba. Nem nagy ügy, láttunk már ilyet – de ahogy ezen az úton végigmegy, azt úgy mutatja a film, hogy arra csak azt tudom mondani, hogy ezt a filmet mindenkinek kötelezővé tenném, aki valaha járt már terápián, vagy gondolt rá, hogy kellene, esetleg maga terapizál másokat (barátnőmet, akivel néztem, konkrétan a pszichológusa küldte el a filmre, és hát eléggé értettük, miért) – és aki ezek közül egyik sem, alighanem azt is észrevétlenül bökdösi majd a film egy olyan tükör elé, amiben talán ritkán vagy sosem látott, mégis vakítóan igaz tükörképét látja majd viszont.

Mondom ezt úgy, hogy egyébként én hülyét kapok a „szerethető” szótól, és a „nem vagyok szerethető” mondattól, amit pedig megszámolhatatlanul sokszor hallottam és hallok rendszeresen. Mert egyszerűen én annak a korosztálynak és annak a társadalmi buboréknak a tagja vagyok, ahol terápiáBA járni nem különösebb dolog, mint hajat vágatni és ahol nagyjából az az álláspont, hogy az önismeret-önfejlesztés-terápia egy olyan hobbi, sőt, inkább szubkultúra, amelyben aki nem vesz részt, annak, nos, illene. Ahol a baráti pletykálás-kibeszélés nem úgy néz ki, hogy XY mekkora pojáca, hanem úgy, hogy az illetőről – csórikám! – milyen messziről ordít a nárcisztikus személyiségjegyek mögötti mélyen traumatizált gyerekkor. Ahol, ha egy barátnőmnek megtetszik valaki, akit én régebb óta ismerek, akkor azzal kéri le nálam a drótot, hogy az illető jár-e, járt-e terápiára, mennyire vannak megdolgozva a traumái (megtörtént eset, nem is egyszer).

Aki pedig dolgozik magán – újabb mentálisegészség szleng –, annál a szerethetőség kérdése erősen és hamar előjön és kitartóan marad is a térképen: hisz végső soron, ha nagyon lecsupaszítjuk, mindenféle bajunk magunkkal és egymással erről szól. Arról, hogy ha ilyen és ilyen vagyok, ezt vagy azt teszem, akkor szerethető vagyok-e, hogy mit tegyek, hogy az legyek, és hogy ha te ezt és ezt teszed vagy nem teszed, akkor én szerethetőnek érzem-e magam. Én sem vagyok ezzel másként, ojjé, sőt, az agyamat mégis minden alkalommal eltöri ez a szó, mert valahányszor hallom, összeakad bennem az okos felnőtt és a sérült baba. A baba, mint mindenkiben, firtatja szerethetőség-ügyben mindazt, amit az előző mondatban leírtam, a felnőtt viszont stabil és kissé felháborodott meggyőződéssel hisz abban, hogy nincsen, tényleg nincsen olyan, hogy valaki ne lenne szerethető (még a legtorzabb, borzalmas, ártalmas emberek sem százszázalékosan gonoszak, a témában egyébként ajánlom Az ismert gonosz című remek könyvet, azaz van a személyiségüknek jól működő, kapcsolódni képes, kedves, jó része, amit igenis lehet szeretni), s mint ilyen, a szó értelmezhetetlen.

Annyira azért persze nem bosszant a szó, hogy képes lettem volna távol maradni Lilja Ingolfsdottir filmjétől – ugye, senki nem lepődött meg, hogy ebben a témában egy nő rendezett ennyire pontos filmet mentális egészségről? – és de jó, hogy így alakult: épp egy nagy hiánypótlásban vagyok, s mint ilyen, remek filmeket láttam mostanában, mégis, a Szerethetőt alighanem épp úgy hosszú évek múlva is emlegetni fogom, mint a cikk eleji Magam urát. Ezt, szerencsére, többen fogják megnézni – szépen nyeregeti már a díjakat, Karlovy Varyból, ahol premierezett, egyből hozott kettőt, ami azt illeti, a miskolci Cinefestről hármat, és azon is majdnem meglepődtem, hogy Norvégia nem ezt a filmet indítja az Oscarért, bár nagyon nem ástam bele magam, hogy megtehetné-e, vagy csak jövőre (ez az amerikai vetítések időzítésétől is függ).

Akárhogy is, a film csúcsjelenetei – Maria látogatása az anyjánál, aki egészen mesteri életszerűséggel hozza a felelősséghárító szülői viselkedést, az első alkalom, amikor Maria megsejti, hogy nem csak kibírom és összeszedemmagam és megoldom van a világon, hanem sérülékenység és megtartás is, és végül a nyilván túl korai és túldramatizált, ezzel együtt szívszaggatóan hatásos terápiás katarzis – még sokáig velem maradnak majd. És nemcsak velem: azért az még mindig beszédes, amikor egy film végén a moziteremben ülők kilencven százaléka megrendült csendben ülve marad a stáblista alatt is. Szóval srácok – hisz aki itt, ezen a blogon jár, az ismeri ezt a világot – higgyétek el nekem: ehhez a filmhez közötök van.

A Szerethető (Elskling) január 16-tól nézhető a magyar mozikban, hálistennek feliratos kópiáról.