Kapszulagardróbom volt before it was cool, szeretem, ha kicsi a táskám, szeretem a kompakt, kuckós lakótereket, small is beautiful, tiny house movement, büszke vagyok a legkisebb-kézipoggyászban-elférési készségeimre, fogyni vágyásom egy része is azzal függ össze, ne foglaljak olyan sok helyet. Szövegeimben vagyok csak igazán expanzív, valahogy a fehér szövegdoboz – bár tudom a nagyok tanítását a szűkszavúságról, és ha muszáj, gyakorlom is –, meghívja bennem az engedélyt, hogy itt, itt szabad kiterjedni. És most már tudok még egy helyet, ahol szabad: mesélek nektek az 5Ritmusról.

Az 5Ritmus mozgásmeditáció egy szabadtáncos műfaj, a tánc és önismeret metszetében közlekedő számos mozgásformák – mint pl. az Ecstatic Dance, Weight Flow Contact, Movement Medicine, Sejtedzés, eggyelterápiásabban bodyowrk, öttel terápiásabban pszichodinamikus mozgás- és táncterápia – egyike.

Ezeket én részben próbáltam is, és amiket nem, elviekben azokkal is nagyon rezonálok, aki tudja, tudja, aki nem, annak most mondom, hogy porzósra pofázom a számat egyes fórumokon arról, hogy ahol a verbális terápia hatásköre véget ér, ott kezdődik a mozgásos, testfókuszú módszereké. Azaz, ha valaki azt kérdezi, hogy „fejben már értem az elakadásaimat, hogy mit miért csinálok úgy, ahogy, de nem jutok tovább abban, hogy jó, de ezeket hogyan változtassam meg” (mert, ha nem lenne egyértelmű, ezeket csak úgy egyszerűen elhatározásból nem igazán tudod megváltoztatni), akkor az én válaszom mindig az lesz, hogy menjél mozgásos terápiára. Bocsánat, terápiáBA, ugye 😀

Az 5Ritmus viszont nem terápia, „csak” tánc, abból is talán az egyik legszabadabb, legkevesebb instrukcióval dolgozó zsáner. Terápiához annyiban van köze, hogy közönsége általában elég nagy százalékban átfed azokkal, akik életmódszinten intenzíven pörögnek az önismeretükön-terápiájukon, mert bár a pszichológushoz járás kezd elterjedtté válni, azért ennek a keményvonalas verziója még mindig egy szubkultúra. Vágod, ez a háremnadrágos-barefootcipős, olykor a spiri-ezo közösségekkel össze-összeérő mentálisegészség-junkie vonal, tele ciklustörőkkel, felépülő függőkkel, másodvirágzó középkorúakkal. Legjobbarcok, ha engem kérdezel.

Az 5Ritmus azért 5Ritmus, mert az órák ötféle különböző dallamvezetésű, ritmusképletű zenékből – és nyilván az azokra történő táncból – álló úgynevezett hullámok köré szerveződnek: ez az öt ritmus a lágy és folyékony Áramlás, a szögletes, kattogós Staccato, az agyeldobós, szabálytalan Káosz, a könnyed-repetitív, játékos Líra és az elnyugvós Csend. Ennél mélyebben még nem értem, nem is biztos, hogy akarom, nem kell az ahhoz, hogy érzékeltessem, mit ad nekem.

Én mindig táncoltam. Jártam balettre, többfélére, néptáncra egy picit, kistiniként effektíve az Ámokfutók tánciskola tagja voltam, álltam egy színpadon a Kozsóval – LOL – koreografáltam táncot az áltsulis osztálytásaimnak (egyébként szintén Ámokfutókra, na nem mintha akkora rajongó lettem volna, csak nagyon jó húzása volt a Vad a lány című örökbecsűnek, hát megihletett). Sosem volt ez komolyan gondolva, inkább csak a végtelen mennyiségű pofázásom kicsatornázásáról, és egy ponton túl az elhízásom elleni, évről évre esélytelenebb szélmalomharcról szólt a dolog, és lehettem bármennyire lelkes vagy ügyes, a kövérkislány minden tánccsoportban megtűrt elem lehet csak, eldugva valamelyik hátsó sorba.

Ovi kiscsoportból származik az első anekdota, amelyben a mini Lola, aki ekkor még mini Juditka néven futott, a családi legendáriumba páncélszoknyaként bevonult pörgős farmerszoknyában, spontán táncos showműsorral szórakoztatta közönségét, itt az ovis társakat és gondozókat. Aztán volt még pár ilyen, a legemlékezetesebb a szalagavatón, amelyen a Jézus Krisztus Szupersztárból adtunk elő egy vágott verziót, és én annyira éltem a koreót, hogy a műsor után a folyosón elkapott Szilágyi Zsolt, az iskolánk tánctagozatának akkori vezetője, egy igazi néptáncos szaktekintély, és párás tekintettel könyörgött, hogy mindenféleképpen táncoljak – nem akadályozta e véleményében a tény, hogy ekkor is könnyedén megvoltam alsóhangon száz kiló, ha nem több. Ugyanezen estén random iskolatársaim általam sosem látott szülei találtak meg hasonló gratulációkkal, én meg így néztem, hogy ezek fullhülyék.

Mármint azt tudtam, hogy imádok táncolni, de hogy ez így bárkinek tetszene? Az én testemmel? Eszemben sem volt elhinni ezt, és hiába Szilágyi mester esketése, ezután pont, hogy egyáltalán semennyit sem táncoltam jó sokáig, és akkor se úgy – kellemetlen egyetemi társastáncórák akkor-még-nem-volt-nevük incel fiúkkal, akik ide jártak nőket fogdosni, brrr. Ez annyira leépített – meg az egyetem után nyilván jött a felnőtt élet berugdosásának időszaka –, hogy jó tíz évvel a szalagavatós intermezzo után mentem csak el legközelebb szervezett keretek között táncolni.

Fú, na, az nem volt jó választás. Egyébként egy tök profi, kedves, franciásan feminin, szexi táncos fiú moderntáncos órájára mentem el, hogy aztán néhány alkalom és életem első masszív szorongásrohama után (ha nem tudnád, milyen az, ez egy kiváló összefoglaló) hagyjam az egészet a fenébe. Bár tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, mert az a szorongásroham volt az egyik momentum, ami miatt elkezdtem keresgélni valami komolyan vehető módszert, amivel összerakhatom a nonegzisztens mentális egészségemet – ekkor már túl voltam egy szektajellegű önismeretiskolán, LOL, azt a bántalmazó fos közeget, hát, nem segített –, táncélmény-szemszögből óriási kapufa volt az a hely. Lehozott az életről az a pávázás, ami ott ment, „nézd magad a tükörben, szexisen, ezaz!”, egotrip deluxe, miközben az én önbizalmam nem volt akkor abban az állapotban, hogy ne töpörödjek egy szorongásból gyúrt gombóccá a tizenhatéves balerinatestű, céltudatos tekintetű táncoslányok-fiúk között – talán olyanban soha nem is lesz.

Aztán eltelt jó öt-hat év, egyre több mozgásos módszer került a térképemre, míg végül 2023 szeptember végén, három nappal a szülinapom után elmentem egy 5Ritmus órára. Marica barátnőm és Misi jóvoltából történt mindet: Marica mesélt róla, többször is, ám utoljára pont nálunk és pont Misi füle hallatára, én meg olyan instant izgalomba jöttem, hogy Misi közelgő szülinapom alkalmából mindjárt be is fizetett egy ötalkalmas bérletre. Amit akkor nem jártam le teljesen, csodás volt pedig, de valahogy valamivel mindig összeakadt. Ottmaradt az elmém peremén, de valahogy nem mentem mégsem egy teljes évig. Aztán tavaly október 19-én hirtelen felindulástól vezérelve bejelentkeztem egy fix, zárt, ötalkalmas 5Ritmus csoportba, amely a Finoman befelé címet viselte. Milyen szép, gondoltam, kicsit felszépítem ezt az időszakot, amikor megyünk a legsötétebb télbe bele, az elköteleződéses csoport jó lesz, akkor nem lógom el, juhú, pár hét múlva kezdünk.

A jelentkezéskor még nem tudtam, hogy éppen a lehető legjobb módon öngondoskodtam jövőbeni önmagamról: nem egészen két hét múlva, hosszú és iszonyatos belső vívódás után szakítottam azzal az emberrel, aki majd’ nyolc évig a családom volt és azt hittem, mindig az is marad. Feje tetejére állítottam az egész életem, kirúgtam magam alól az összes stabilitást, egzisztenciális rettegés much? De: aztán elkezdődött a csoport, és ezeken a hétfői két és negyed órákon szép gyengéden átvezettem magam az újrakezdett életembe, az öt hét épp november közepétől december közepéig tartott, kettőre még a közös életterünkből, háromra már az új sajátomból mentem, ez volt a fix pont egy időszakban, amikor fix pontokból nem túl sok akadt. Még tartott az öt hét, már becsekkoltam a folytatásra, mert az meg pont január elejétől, az ünnepek rápihenése után indult, ez is milyen pontjó már, hát hogyne jönnék egy Kezdőrúgás nevű csoportba, amikor épp be kell rugdosnom az új életem oly sok motorját.

Ez a Kezdőrúgás ért véget a héten. Persze, motorok berúgására is biztos jó volt valahol, de valójában a fő funkciója mégsem ez lett, hanem egy nagy-nagy haragtréning és a némi fáziskéséssel elinduló gyászfolyamatom csodálatosan megtartó kísérője. Valahogy mindegyik alkalomra került egy-egy kizökkentő, váratlanul feszültségoldó zene, amikor a röhögés oldotta le a maradék ellenállásomat, és mindegyiken volt olyan élményem is, amikor belső képekben és mozgásban féktelenül haragudhattam: dolgokat téptem, szaggattam és ütöttem szét – és ami csodálatos, a haragom egyszer sem fordult magam felé. Fun fact: a haragért, azért, hogy legyen szabad haragudni, meg elkezdeni megtanulni jól, adekvát módon haragudni, nos ezért emberek évekig kepesztenek a terápiás munkában, nekem ez a negyedik évem, mióta intenzíven dolgozom, és most kezdett el valami mocorogni ezen a fronton. Szóval minden haragélménynek örülünk, Vincent. És az 5Ritmus adott teret annak is, hogy elkezdjem végre elsiratni a szakításos fájdalmaimat, kudarcaimat és veszteségeimet.

Szóval az állt össze ennek a második öt alkalomnak a végére – és természetesen már becsekkoltam a következő, ezúttal tízalkalmas csoportba – hogy nekem az 5Ritmus afféle terápiás kiegészítő eszköz. Egy fújtató, amivel kicsit meglevegőztetem magamban a parazsat – a tanárunk (Upor Zoltán) egyik remek szavajárása egyébként éppen ez: „adj hozzá levegőt!”, és valóban ez is történik bennem. Olyan, mint hogyha mindannak, ami történik velem meg bennem az életemben, meg amiket terápián előások, annak az 5Ritmus adna valami kiegészítő teret. Az, hogy 5Ritmuson minden érzésem testi kivetülését elvihetem – és el is viszem – a szélsőértékekig, hagyva teljesen felkorbácsolni a tengert, és aztán lenyugodni a teljes simaságig, mintha valahogy kitágítaná azt a közeget, amiben ezeket alaposabban megnézegethetem, átdolgozhatom, belevihetem a testembe vagy épp kihozhatom onnan, és ettől a terápiás munka mintha hamarabb szivárogna le zsigeri szintre, a testi valóságba, szellősebb, átlélegezhetőbb, kezelhetőbb lesz. Elfér. Kitágul a látótér.

Mint Fishingen a Nagyszínpad nézőterén fenn a peremen: kinn vagyok a szélén, de része vagyok, és belátom az egész katlant, a színpadot is, és előtte a csodálatos nagy tömeget is. Mint amikor elkezdesz valami kaját megcsinálni egy picike edényben, és nem boldogulsz vele, és aztán végre átöntöd egy nagy-nagy fazékba, amiben kényelmesen meg tudod kavarni végre, nem azon a szűk helyen kell bénázni vele. És egyszercsak elfér minden, és mindent jobban érni kezdi a hő is, ettől gyorsabban is készül, és jobb is lesz. Az 5Ritmus ez a tágas nagy edény, amiben átforgatom, ami bennem van.

 

Borítókép: szintén a szalagavatós táncunk, én vagyok a vörös szemüveges, mellettem a babaarcú fiú kozmosztesóm, aki azóta sajnos szarik a fejemre, pedig akkortájt minden nap többször elővezettünk egy bécsi keringőt a szakközép folyosóján.