Ahogy az angol nyelv bámulatos egyszerűséggel fogalmaz: nemes személyes áldozat a művészet oltárán my ass. Avagy megnéztük A brutalistát.

Se kiköpni, se lenyelni nem bírtam ezt a filmet, mondjuk ennyi betonkockát nem is  könnyű. Aztán, ahogy azt ilyenkor szoktam – mert bizony, én azon ritka állatfaj vagyok, aki szívesen olvas kritikát–, körbenéztem, mit írnak a bölcsek. (Bár egyébként hadd jegyezzem meg, hogy amióta sajtómegkereséseket gondozok melóban, kissé átértékelődtek a gondolataim egykori választott szakmám képviselőinek szellemi színvonaláról.) Akárhogy is, a Guardian kritikája egyből segített továbblendülni, amikor is a szerző, Wendy Ide mindjárt a bevezetőben le találta írni az alábbi fordulatot: „It’s a paean to purity of creative vision in the face of petty ignorance and tightened purse strings, of noble personal sacrifice in the name of art”. Fú, ez. Instant bicskanyitódás, és egyben hirtelen fel is kapcsolta a villanyt a fejemben, és derengeni is kezdett, miért maradtam érzelmileg távol ettől az egyébként fenségesen gyönyörű, nagyon jó humorú és lenyűgözően kompromisszumképtelen filmtől. Hát ezért: nem tudom már lenyűgözve nézni a szent őrületet.

Amióta pályaelhagyó lettem, pláne artikulálódott bennem ez a téma, de azt már korábban is sejtettem, hogy ha a szakmai-művészi kiválóságra kötelező rámenni emberileg, akkor nekem az, isten lássa lelkem, nem kell. Rugdossa már egy ideje néhány nálam lényegesen okosabb ember az életét a művészete oltárán feláldozó zseni étoszát. A személyes kedvenc idevonatkozót Dragomán György mondta egy interjúban, ami azt illeti, éppen nekem: „Én tudatosan készültem arra, hogy író legyek és arra is, hogy ezt túléljem, mert ebbe nagyon könnyű belehalni. Tehát az egy nagyon tudatos életvezetési döntés, hogy szépen élek, amikor nem írok. Mert épp elég nehéz dolog nekem írni. (…) Meg kell próbálni élni és szépen élni attól függetlenül, hogy írunk (tetszőleges alkotási mód beillesztendő).

Dragomán egyébként elég pontosan összefoglalta ezt az egészet, de azért most én is letenném a témában a magam kétfillérjét. Mert ez egy kibaszott pokoli, mérgező ideál, amit légyszi, ne adjatok a gyerekeitek szájába többé – ahogy tudatos felnőttként megtanultuk, hogy a síró gyereket nem hagyjuk sírni, meg nem ütjük szét az agyát villogó tévével, továbbá nem mutogatjuk az arcát a közösségi médiában, tanuljuk újra ezt is.

Élni kell – az egészségesség és az örömelv tengelyének teljesíthető maximumán – először is, az alkotás csak ezután jön. A humanizmus nem szabadna csak az emberi teljesítmények feletti ámulatról szóljon – szólnia kellene arról is, hogy közben az ezeket a teljesítményeket összehozó emberek boldogok-e. Vagy tudjátok mit, nem is leszek ilyen szigorú: megelégszem annak firtatásával, hogy nem mérhetetlenül nyomorultak-e. A brutalista hőse pedig olyan nyomorult, olyan megátalkodottan saját romjaira alapozva építi döbbenetes tömbjeit, hogy azon sokkal inkább szörnyülködni, mintsem ámélkodni van ok. Lehet mégoly zseniális, akkor sem oké, hogy rámegy, pláne nem, hogy másokat is magával rángat – még úgy sem, hogy az emberi ronccsá válásnak itt azért nyilvánvalóan megágyazott valami még a tehetségnél is nagyobb trauma, közkeletű nevén: második világháború és holokauszt.

Szóval értem, tényleg, de akkor is tartom, hogy itt lenne az ideje lebontani szépen a Ragyogó Tehetségű Emberileg Törött Művész szobrát, és ha a valóságot nem is kell görbíteni (mert az tény, hogy gyakran jár kéz a kézben az alkotói siker és az emberi leépülés), valahogy finomhangolni talán lehetne a témáról szóló ábrázolásainkat: mondjuk kevésbé coolként lefestve kábszerfüggő muzsikusok kicsapongásait, és tenni némi hangsúlyt arra a mérhetetlen fájdalomra, ami miatt heroint szúr magába az a szerencsétlen. Tovább megyek: a kevés sikeres felépültről is mesélhetnénk úgy, hogy máshol van a hangsúly – rajongva szeretem a Rocketmant, minden megnézésnél besírtam az I’m Still Standingen, de azért mégiscsak az történt, hogy a történet ott ért véget, hogy Elton végre komolyan vette a rehabot, pedig hát bizonyos értelemben éppen ott kezdődött el újra. És nagyon szépen lehetne mesélni az ő tátongó hiányairól a közismert vásárlási ,ániáján keresztül például… whatevz, csak ötletelek.

Egyébként A brutalista filmalkotásként tényleg lenyűgöző, maximálisan érthető minden díja és jelölése, de érdemes a nagyérdeműnek finoman emlékeztetnie magát, hogy ezek a díjak NEM közönségdíjak. A brutalista nem közönségfilm. Épp olyan film, mint a hőse és annak alkotásai: csak magának, a saját szabályainak, víziójának, törvényeinek akar megfelelni, nem akar simulékony és felhasználóbarát lenni, etetni magát. Eleve igényel egy level kettes szintű elköteleződést a maga röpke három és fél órás filmidejével, de azon sem idegeskedik cseppet sem, hogy a történet szövetén tátongó kisebb-nagyobb plothole-okat befoltozza, vagy hogy ne menjek ilyen messzire: hogy megkedveltesse velünk a szereplőit.

Egyébként azért is olyan döbbenetes, hogy ez a film így, ahogy, megszülethetett, mert az az én nagyon érintőleges rálátásommal is nyilvánvaló, hogy azért a nagy filmstúdiók nem arról híresek, hogy a művészetért boldogan vállalnak anyagi kockázatot: bejön a néző, vele a bevétel, vagy sem? Egyébként itt bejött, pluszos a film, ami számomra egyébként meglepő, de hát sztárparádé, díjesélyek – de ez mind egy anomália. A brutalistának csomó oka lett volna rá, hogy bukás legyen, és csodálatos, hogy nem lett az. Még úgy is, hogy mérhetetlenül feldühített ez a monstre emlékeztető arra, hogy úgy sikerült elkúrnunk ezt a világot, hogy amerikai álomnak, nagy lehetőségnek hisszük, amikor a gazdag ember megtesz fő kizsákmányoltjának. Tükör ez nekem is.