Egy ideje már zsizsgek belül, hogy hogyan lesz majd A Nagy Kommédiás Visszatérés. Terveztem a tavalyi év legcsodálatosabb sorozatával, a Dying for Sexszel. Aztán terveztem az ideivel (ha a hazai premiert nézzük), a M I N D  E N T felforgató, csodálatos, CSODÁLATOS Heated Rivalryval – egyelőre egyikből se lett semmi. Közben próbáltam kitalálni saját magam meghekkelését, hogy majd mitől fogok rendszeresen írni, de… valaki szívemnek kedvestől azt tanultam, rendszeresen biciklizni akkor fog az ember, ha a lehető legegyszerűbbé teszi a biciklire való ráülést, és így lehet ez a blogírással is. Szóval idehozok nektek egy mai kommentemet, aztán úgyis hozzáírok még, mert eleget vagyok szűkszavú a munkahelyi szövegeimben, itt hadd áradjak ki, yesyo?

Szóval azt kérdezte ma valaki ebben a bizonyos csoportban, hogy

Azért ez nem kis falat. De minthogy születési családomban egyedüliként priorizáltam az életem a boldogság, az örömelv irányába, és egy ideje – na ne gondoljatok hatalmas dologra, pár hétről-hónapról beszélünk, mióta az utolsó két szakításom lelki turbulenciái szépen elcsitultak – meg merem kockáztatni, hogy valóban boldog is vagyok, az alábbiakat írtam a sejthetően húszas éveinek káoszában meglehetősen elveszett kérdezőnek.

Testbe kerülni. Ez jutott eszembe arról, amit írsz. A leírásod alapján annyira nem vagy kapcsolatban a testeddel, annyira fejben pörögsz, annyira nincs semmi leföldelve, hogy nincs meg a kapcsolatod a saját belső világoddal. Meditáció, mozgásmeditáció, szomatikus terápiás módszerek, tánc, táncterap, művészetterap lehet az irány, ami ebből kivezet. Ez nemcsak abban segít, hogy jobban érezd, mire vágysz, mire van szükséged valójában, de becsatornáz az élet valódi rétegeibe és kinyitja a szemed az öröm felé.

Testben létezni nagyon sokszor már önmagában is a gyönyör maga. Ezzel a nagyon vallásosok alighanem vitáznának velem nyugati és keleti irányból egyaránt, de hát mennyi kéj van abban, ahogy megsimít a szél, ahogy megborzongsz, ahogy a tested lendületben van táncban, futásban, szexben, egy igazán finom falatban, abban, ahogy a hajad mozgása csiklandozza a fejbőröd, egy csókban – a sort kb. a végtelenségig tudnám folytatni. De általában még ha épp egyáltalán nem gyönyörteljes a testi létezés, mert mondjuk fáj, beteg, korlátoz, akkor is igazi és életszagú-szerű. Ha ezt a testkapcsolatot felerősíted, visszahelyezed a székhelyed a fejedből a testedbe – megtestesülsz, ahogy a különböző tudatostánc-gyakorlatokban nevezik az angol embodimentet –, akkor mindez fokozottan igaz.

Ráadásul egy embodied életben a testkapcsolat erőssége miatt normálisabban eszel, normálisabban alszol, sok szeretetteljes érintést adsz a saját testednek, rendszeresen, nagy figyelemmel biztonságos közegben megmozgatod, attól lett eleve a testkapcsolat, ugye. Szóval általában csomó dolgot teszel, ami miatt jobban vagy a testedben és nem szabad lebecsülni ezek hatását az ún. boldogságra. A boldogtalanság meglepően sokszor az, hogy nem vagy eleget levegőn, napon, szélben, esőben, hidegben, szarokat eszel, bélflórád gatya, nem alszol, túl sok szart etetsz az agyaddal is (doomscrolling és társai), nem mozgatod a tested, pláne nem nagy erőfeszítéssel, ettől egy csomó jóféle hormon sose durran be az agyadba.

Emellett: közösségek. A boldogság egy nagy nagy nagy nagy NAGY része a szociális behuzalozottságon múlik. Nem egy darab emberen, aki a párkapcsolatod, sőt, minél inkább csak a párodnak tartogatod a szociális akksid, annál garantáltabban leszel nyomorult hosszú távon te is, a kapcsolatod is ÉS EZ EGY OLYAN DOMB, AMIN HAJLANDÓ VAGYOK MEGHALNI. Szakadj ki a kapcsolatodból, gondozd a barátságaid akkor is, ha csodás a pároddal minden. Azért is, mert csordaállat vagy és egyszerűen szükséged van rá, azért is, mert a barátaink az a család, amit mi válogathatunk össze, (egyesek szerint az isten ezzel kér bocsánatot a családjainkért) és azért is, hogy ha netán gajra megy (igen, ezt így kell írni!) a kapcsolat, ne maradj egyedül, hogy aztán ne menekülj bele azonnal a következőbe. Az ember egy csordaemlős. Kell neki sok kisközösség. Jó viszony munkatársakkal. Kis baráti körök, akár átfedve, akár nem. Közösségben űzött hobbik. Kis nyájak, ahol a benned élő kis emlősállat érzi, hogy nem egyedül áll a szeles hegytetőn. (És ha már állat: az én boldogságom egyik fontos eleme a kutyám, és az, amit a kutyás élet jelent: minden nap többször séta, találkozás minden évszak minden időjárásával, valósággal, más kutyákkal, más emberekkel. Társ, aki mindig vár, mindig örül, meleg test, megint csak: a belső emlősállatkám boldog tőle.)

Ez már nem volt a kommentem része, viszont egy ideje már összeállt, és ide kapcsolódik: én az 5Ritmus óráimon tanulom-csinálom ezt a testbe kerülést. (Kapcsolódó áradozást is írtam már a témában.) Járok egy elvileg mélyebb, professzionálisabb táncterápiás csoportba is, és biztos úgy is van, hogy majd ott sok mindent transzformálok-gyógyítok, de egyelőre most még nem látom annak a hatását – az 5Ritmusét viszont érzem, a húsomon-szívemen-bőrömön, minden egyes nap. Az a munka, ami nem is érződik munkának, mert annyira finom, megtartó, gyengéd, játékos és áradó, napról napra gyógyít meg bennem pici eltörtségeket.

És a testbe húzással tanít élni (pedig azt hittem, azt tudom magamtól is), tanít boldognak lenni, és tanít – nagy szavak alert – szeretni. Milleniálként, pesti értelmiségiként, pláne ex-újságíróként abban nevelkedtem, hogy a szarkazmus legyen a második, a cinizmus meg a harmadik anyanyelvem, és kerüljem a nagy szavakat meg a pátoszt. Írásban eléggé belemelegedtem már abba, hogy ezt lerázzam magamról és mélyebbről, érzékenyebb, sérülékenyebb regiszterekből meséljek magamról, de szóban mindig, amikor valami igaziról és mélyről akarok beszélni, úgy kell mindig leküzdenem az ezzel kapcsolatos ellenérzéseim, mert jaj, cringe.

Próbáltam ezt elmondani legutóbb a társaimnak, bele is buktak a szavaim, ettől meg csak még jobban aktiválódott a szágyen, ami akkor épp amúgy is erős volt (aznap este épp úgy éreztem, nem sikerültek a kapcsolódásaim). De a valóság mégis ez: én 5Ritmusra szeretni tanulni járok, azt hiszem. Szeretni a táncostársaimat, szeretni általában az embereket, szeretni az életet és szeretni magamat. Szerelembe esni mindennel.

Elég jól megy: mostanában nagyjából heti két új crushom akad (legalább ennyiben hasonlítok az isteni Florence-re) – de itt nem is a konkrét férfiak a fontosak, hanem az, hogy ilyen fogékony, naiv, bátor és pihepuha a szívem, mintha tizenhat lennék, nem harminckilenc. Mintha nem lennék ilyen fejnehéz, mintha nem tudnám az összes pszicholeckét a szerelem tizennyolc hónap után elillanó hormonkoktéljáról, a párkapcsolatok elkerülhetetlen nehézségeiről, szorongó és elkerülő kötődőkről, sémakémiáról meg „fogságban” nem párosodó állatokról. Mintha nem olvastam volna el az összes „miért van halálra ítélve a szerelem”/ „miért lenne fontos a romantikus kapcsolataink helyett a baráti kapcsolatainkat tenni a prioritási lista tetejére”/ „miért ciki, ha bepasizol” megfejtést. Mintha nem lenne ezen a szíven se karcolás, se stretch mark. Ennek pedig azért is örülök, mert semmi másra nem vágytam annyira 2026-tól, mint arra, hogy szerelmes legyek. Ha így, akkor így.

…

De azért ha egy hús-vér, testében otthonos, lelkével erős kapcsolatot ápoló possibly bicurious férfival, az még jobb, don’t get me wrong.