Most valami tök más. Sántasági okokból elmaradt a januári utazásom, ezt pótolandó kivettem két nap szabit meg egy kis vendégházat a kutyával a Káli-medencében. Aztán mindenféle szocio-impressziók értek – de lehet ám, hogy csak merengős lettem ettől a szeles, derengő időtlenségtől. Az ilyen szösszeneteket csak a Facebookra szoktam kiszórni, de végülis elfér itt is.
Nem akkora sztori ám: elmentem a boltba. Igazi halálcuki kisbolt egy képeslapszerűen halálcuki faluban. Andalgok a kb. tizennégy négyzetméteres térben, merengek, mit vegyek, amivel ebben a három napban elleszek itt, nem nézek árakat, mégiscsak mininyaralok, csak pakolgatok a pultra without a care in the world.
Mögöttem a sorban egy tipikus falusi 50-es nő – ilyenek között nevelkedtem, azóta tudom, semmi nem árul el többet a magyar vidék helyzetéről, mint hogy hány középkorú nőnek ilyen tropa a hangja – sokévtizedes dohányzástól és örökös ordítozástól vaskos hangszalagokkal. Boltosnéni: „na, már csak nem fázol, Icám. nem panaszkodsz a hidegre, ahogy bejössz.” Ica: „ó, haggyad. nem érdekel engem már a hideg se meg a meleg se. nem érdekel engem már semmi.”
Tematikusan túlképzett elmémben bejelez a riasztó, de hát nyilván, ebben a generációban milliónyian hordanak ki lábon – több-kevesebb sikerrel – olyan klinikai depressziókat, hogy a fal adja a másikat. Meg hát nehéz is nem depressziósnak lenni abban a kilátástalanságban, amiben az életnek már a nagyobbik fele elfogyott, de még mindig nem jutott az ember egyről a kettőre, legalább a mindennapos nélkülözéstől orrhossznyival feljebb. Nyilván nem csinálok ezzel a gondolattal semmit.
Következő interakció: a boltosnéni azon kedélyeskedik, hogy a kártyaterminál még azt a rengetegsok pénzt se fogadja el könnyen, amit fizetnem kellene, ki kell vinni a ház elé, ott jobban fog a térerő. Mögöttem a vastag hangú nő röhög, odaszól nekem: „na majd nézze csak meg, az én kis pénzemet egyből elveszi majd!” …nem számítottam rá, hogy ma reggel privilégiumügyi emlékeztetőt kapok, vagy hogy kisebbfajta helyi látványosság a 15 ezres cechem. Tény, hogy vastagon fognak a falusi kisboltok ceruzái, ennyi pénzért a Lidlben két és félszer ekkora adag cuccot vennék, de azért ennyit bármelyik grószerisoppingnál fizetek.
Akárhogy is, felbukkan a privilégium-bűntudatom, idehúz egy tegnapi emléket egy hasonlóan beszédes interakcióról. Helyiérdekű buszjárat, rajtam meg a kutyán kívül egyetlen utas, középkorú férfi felveszi a telefonját: „Na, egy tíz perc és otthon vagyok. Mit kiabálsz, most kerestem tizenháromezer forintot! Mi az, hogy mit vásárolok belőle? Na haggyálbékén” – azzal leteszi. Tanulság: nincsen.
Kommédiás 