Mióta meghalt Anyám, majdnem minden évben írok valamit neki a szülinapjára, április 6-ra, bele az éterbe. Ha már nem vagyok egy hős a sírlátogatásban. Idén azt hittem, elmarad, aztán persze nem bírtam magammal, és ha már, akkor összegyűjtöttem egy posztba az összes eddigit.

2026

Hathárom, hathárom, hatvanhárom.
Nem hozom az elvárást, azt hiszem: azt látom magam körül, hogy a fiatalon ért szülővesztésbe egy életre beletörni illenék, hogy onnantól kezdve az ő halála A Dolog, Ami Történt Velem. Nyilván belerogytam pár évre, és már sosem leszek ugyanolyan, az árvaság különös pecsétje örökre átszínezte mindenem – de nem törtem bele végleg.

Sajnálom? Nem sajnálom. De hát persze, közös ősellenségünk megmondta, nincs bennem képesség a bűntudatra (nem hittem el neki, szaremberek szavára nem adunk, de azért visszhangzik bennem a mondat). Te azt akarnád? Nem hiszem.

Szerintem ott, ahol vagy, megbölcsülve, fájdalomtól, betegségtől, meddő küzdéstől, irigységtől megszabadítva pontosan érted, hogy azt a szabadságfokot, amivel élek, helyetted is vívtam ki, a te sorsod folytatásaként. Remélem, tényleg.

Egyszer azt mondtad nekem fojtottan, mérgesen, „meg ne lássam még egyszer, hogy egyedül táncolsz”, én meg, látod, mást se csinálok – és semmi nem ad akkora boldogságot nekem. Épp tegnap is azt csináltam a Gellért-hegy kellős közepén, alig pár száz méterre a Citadella átadására összegyűlt rendőröktől fontos és magukat fontosnak hívő emberektől, meg a bohóc Kovács Ákostól, akivel a születésnapodon osztozol, éltesse az isten. Lengedeztem, hullámoztam, showműsoroztam nagyrészt egyedül – mentségemre szóljon, szabadtáncon kb. mindenki ezt csinálja –  a harsogó tavaszban, mezítláb a fűben, a kutya valahol pár méterre a fűben élvezte a napot meg az arra járó táncosok simogatásait… és amikor épp nem egyedül, akkor meg sosem látott emberekkel érintkezve épp csak a csukló selyempuha bőrével olyan finom érzékiségben, amit a legtöbben szerintem szexuális együttléteik közben sem tapasztaltak soha.

Annyit gondolok rád… hogy mi mindent megteszek, megtehetek, amit te soha. Hogy vajon mit mondtál volna, amikor elhagytam Misit, akit úgy szerettél – de akiről mégis azt mondtad, nem gondoltad, hogy ilyen párt fogok választani magamnak. Hogy vajon ezt mire értetted. Hogy hibának tartottad vagy megértetted volna, hogy miért forgatok fel mindent. Hiszen te is megtetted, körülbelül ugyanennyi éves korodban, ami azt illeti. Tudtam volna mesélni, sírni neked? Ebben a fajta közelségben nem voltunk jók. Vajon az életem újrakezdése közel hozott volna minket? Értenéd ezt a boldog szingliséget? Hát ha valakitől, ezt is tőled láttam… még ha boldog nem is igen voltál, de hogy nem a férfi hiánya miatt, arra van egy nagyobb összegem.

Ugye, ugye értenéd? Hiszen látnád, milyen könnyű, örömmel teli és végtelenül szabad az életem. Remélem és hiszem, hogy ott, ahol vagy, a „mit gondolnak mások?” terhétől megszabadulva élsz végre, és örülsz, hogy a lányod, mindjárt negyvenévesen, tökéletlenül, kövéren, meg-megbotolva, néha egyensúlyát veszítve, de igenis csodálatosan táncol egyedül.

 

2025

62.
Forgolódtam éjjel. Valami viszketett bennem arról, hogy fontos ez a nap, de csak a szintén ma ünneplő választott gyökérceleb apapótszerem kapcsán villant be: basszameg, szülinapod lenne. Így felejtlek el?

Nem lehet. Hisz épp tegnap este töltöttem órákat utolsó napjaid borzalmas krónikájának felidézésével. Lenne-e másmilyen, ha máshogy alakul nagyjából minden? Lenne-e tanácsod, hogy lenne a kert, szednél-e nárciszt az asztalra? Szidnád huhogva a hidegfrontot, hogy az ember segge befagy? Lehet, itt lennél és Füvészkertbe mennénk, fázva csodálni a cseresznyevirágzást, ennénk utána bécsiszelet. Milyen valószerű mindez, nézd csak, szinte érzem a vasárnap reggeli répaillatot, ahogy belebeg a konyhából, kutyakörmök topognak ritmikusan: adjál már abból, amit darabolsz! Hol vagy? A fenébe. Nem lehetsz a seholban, ha ennyire itt vagy.

 

2023

60
Színed is, fonákod is jobban látom, mint valaha
és mivel csak ma lennél hatvan, ma a tus alatt rám szakadt,
hogy az általános balszerencsés csillagzat mellett
milyen nagyon fiatal is voltál mindenhez. Ráadásul.
És látom, persze, hogy ez a parentifikáció maga,
de mégis: ha eszembe jut, milyen nagyon öntudatlan,
irányt vesztett, fogalmatlan, rémült vagyok néha még ma is,
még így is, úton a valódi felnövés felé
– és te végig a teljes sötétben tapogatóztál, egyedül –
egyszerűen képtelen vagyok hibáztatni téged.
Csak kár, hogy így alakult.

2021

tucatnyi „ha” kellene,
hogy megköszöntselek ma.
ha máshogy lenne
a járvány,
benne az ország,
benne te, én,
n+1 vakcina
ha nincs az a végső, meg az azelőtti
isten tudja hány betegség
ha máshogy ér véget,
s nem nálam volna
a zárójelentésed
meg minden papírod,
a személyid ha nem volna átlyukasztva,
ha a nagy fehér orchideád nálad készülne virágba borulni
ha kicsöngene, ha hívlak,
vittem volna húsvétra egy kosár növényt, amit én neveltem
(ha akkor is növényeznék, ha nem ez lenne az öngyógyításom),
mondanám, hogy boldog szülinapot,
te meg, hogy ó, köszönöd szépen,
aztán témát váltanál,
mert utálod, hogy öregszel.