Jó páran már tudják, de legyen meg így nagy körben is: csatlakozom a pályaelhagyó médiamunkások bővülő sorához. Egy két ünnep közötti fű-se-nő-kultügyelettel ma volt az utolsó munkanapom a 24.hu-nál, és a professzionális újságírásban is.

Botrányt, szaftos médiapletykát ne keress: ez az én alaposan, évek (!) alatt megérlelt döntésem, az elválás pedig ennél szebb, kedvesebb, méltóbb nem is lehetne, egész meghatott vagyok még most is. Rossz szájíz helyett kaptam szép búcsúzásokat, csinos év végi jutalmat és egy csomót azokból a visszajelzésekből, amelyek hiánya egyébként elég fontos részt játszott a távozásomban.

Szóval minden jó így, don’t cry for me Argentina, néha el sem hiszem, mi minden megadatott, köszönöm a szabadságot, a bizalmat, a példaképeket. Továbbra is úgy gondolom, hogy újságot írni ma Magyarországon a 24.hu szerkesztőségében a legjobb. Olvasóként maradok is (bár mentális egészségügyi okokból a hírfogyasztásom a továbbiakban is tervezem a minimumon tartani) — a cikkeket viszont írja valaki más. Egy ideig most mindenképp. Aztán majd möglássuk, mit hoz a jövő, a kollégáknak meghagytam, hogy legyenek kedvesek addig is kijárni azt a megbecsülést, ami rohadtul kijárna ennek a szakmának.

Itt most ennyi, ha valakit nagyon érdekelne a miért, a blogomba leírom hosszan, kommentbe beteszem a linket. Mic drop, kisétál. —> Írtam a Facebookra, és hát ugye ez itt az a bizonyos blog.

Most kellene mesélnem az indokaimról, ugye?

Na jó, nekem is segít, ha megvan egy helyen.

A leggyengébb ezek közül az, hogy azért megyek el, mert itt van az ideje. Nagyon itt van. Ez a pályakezdő munkahelyem. Tizedik éve voltam újságíró 24-nél, és tizenhárom (!) éve dolgoztam a Central Médiacsoportnál. Bár előbbi utóbbi része, az előbbi sokkal jobb munkahely volt, mint az utóbbi — kicsit ahogy Budapest jobb hely, mint Magyarország. <— És akkor a második indokon is túlestünk.

Emellett voltak mindenféle hiányaim a tisztességes bérezésen túl is: érdemi visszajelzés, csapatfeeling, közös brainstorming, szakmai előrelépési lehetőségek és mentoring hiánya, magamra utaltság. Ez részben nem hibája senkinek: ez egy individualista, magányos szakma. Részben meg persze, emberek hibája, és ezen emberek között én is ott vagyok.

Aztán: kreativitás gyárjelleggel, mindennap — kikövezett út a kiégésig.

Némi ambivalens kudarcélmény: valamennyire tisztában vagyok a képességeimmel (a hiányosságaimmal meg pláne), de érdemi elismerés soha nem érkezett, és, ciki vagy sem, igényeltem volna, hogy miután egyedül kell kitalálnom a témáimat, egyedül kell irányokat, fókuszt választani a megírásukhoz, egyedül kell megítélnem, mikor van kész, ne egyedül kelljen megítélnem még azt is, hogy milyen a munkám minősége. Miután felmondtam, beszélgettünk egy tök jót a főszerkesztőmmel, aki akkor felhívta a figyelmem, hogy azért az egyik legnagyobb lapnál folyton vezető anyagokkal szerepelni semmiféleképpen sem tekinthető kudarcnak, és ebben nyilván igaza is van, de én, aki totyogó korom óta túlteljesítek, ennél sikeresebb akartam lenni, valaki, akinek a neve jelent valamit, egy Kovács Bálint legalább, őt nagyon bírom emberileg és szakmailag is, és ha esetleg a világban kinn is van az info, hogy ez sikerült, hát hozzám biztosan nem jutott el.

És a rámtelepedettség. Hogy bőröm, húsom lett az újságírás, hogy alig tudom már, ki vagyok, ha nem vagyok újságíró, hogy a világ cikktémákká záródott-szűkült, a szemem az olvasók kukucskálólyuka, nekik szűrő, irányfény. Hogy azt nézem moziban, streamen, színházban, amiről írok, és úgy, olyan szemmel, hogy amit nézek, azt illik meg is írni, minden élmény, minden megérintődés, minden katarzis kontentté lényegül, közkincs lesz. Hogy szinte nem olvastam már, csak olyan könyvet, ami munkához kell.

Hogy az írás, ez a kéjesen boldogító tevékenység, kötelező lett, és bár sok pillanatban most is rajongva szerettem még, azért elveszítette alkotótevékenység-jellegét — beszédes jel, hogy ha nem dolgozom, akkor nemigen volt kedvem írni már. (Ez erős understatement, szabadnapjaimon látni se akartam klaviatúrát.) Ámultan néztem a főszerkesztőmet: miután 24/7 a lapon pörög, időnként elmegy szabira, és ír egy könyvet. Nekem kifogyott az összes írós kapacitásom a munkában. Verset például évek óta nem írok, pedig sokáig ez volt a fő irány. Vágyaim könyvekről szólnak, anyámról, például, meg arról az apa formájú fekete űrről, amit még kerülgetni se nagyon… de a napi daráló mellett erre nekem nem marad kedvem, lelkem.

Lelkem kemény magja

Miközben azért egy részem mindig úgy fogja gondolni, hogy kulturális újságírást csinálni konkrétan a legjobb meló, ami csak létezik. Hát kultúra-fogyasztásért és arról való okoskodásért kapom a fizetésem! Micsoda nedves álom ez?! Szenzációs emberekkel lehet beszélgetni, és az interjúhelyzetből adódóan kénytelenek érdemben mesélni magukról. Soha az életemben nem fogom elfelejteni azt a tíz percet, amit Dave Gahannel beszélgetve tölthettem, a két (!!!) kézfogást, a hangját. Elmondhatatlanul hálás vagyok ezért. De nem biztos, hogy ezek az örömek elég kárpótlást adnak a nehézségekért, most épp így érzem, és lett bennem némi gyanakvás az egész “szeresd a munkádat és nem kell többé dolgoznod” gondolattal kapcsolatban is, erősen kapitalizmus-marketingnek hangzik.

De a mag, persze, megmarad: mindig fogok írni, kínosnak is tartom, amikor magamfajta grafománok nagy dérrel-dúrral bejelentik, hogy nem írnak többé. És ezt megteszik rendszeres időközönként, persze, hát nem bírják nélküle — érthető, csak tudnám, miért kell úgy tenni, mintha. Egyik utolsó interjúalanyom, szintén pályaelhagyó exfirkász, fogalmazott úgy, hogy “lelkem kemény magja még mindig újságíró”, ezzel alighanem én is így leszek, bár kezd derengeni, hogy rám ez úgy igaz, hogy van egy kemény mag, ami ez, és vannak még másféle magvak is ott, megátalkodott kaleidoszkóp.

Nem véletlenül nem zártam be soha ezt a blogot, fizettem a drága domaint: tudtam, hogy jól fog az még jönni. Ide lehet sporadikusan, kedvtelésből, játékosan, szarva minden kimondott vagy kimondatlan szabályra, belső policyra, diplomáciára.

Jövő

Hivatalos munkakörileg januártól a kommunikációs szakma egy másik területén próbálom ki magam, egy IT cégnél leszek belső kommunikációs-rendezvényes tótumfaktum. A cégkultúra és a leendő főnök rokonszenves, általában megbízható intuícióm, remélem, most sem hagy cserben. És igen, ez messze nem hangzik annyira fenszi-trendin, nem annyira magas presztízsű, villantós, ha bemondom bárhol, hogy mi a munkám, nem reagál majd úgy a legtöbb ember, hogy hú meg wow. De most vágyom arra, hogy a munka kicsit visszalényegüljön — akármilyen lelkiismeretesen végzett, de — munkává és ne legyen annyira összenőve véremmel-húsommal. Hogy ne így legyek szem előtt, hogy azok a “barátaim”, akik szarnak a fejemre, ne hihessék azt, hogy élő kapcsolat van közöttünk, merthogy ők olvassák a cikkeim.

Aztán persze lehet, hogy rosszul döntök, hogy nem lesz jó, de most van erőm és bátorságom megnézni, lehet-e jobb máshol. És lelkes vagyok, és izgatott, és sok hónapja nincs szorongásrohamom. Persze, ahogy közeleg az első munkanap az új helyen, egyre erősebb a cidri, de attól valójában nem félek, hogy ne tudnék helyt állni. Azt se, hogy ne lehetne visszaút, ha arra jutok, hogy az az utam. (Van is a szerkesztőségben a visszatérésre egy külön kifejezés, de nem leplezem le, mert egy személynév igésítése).

Van bennem egy olyan is, hogy bátor, vagány dolog elsétálni egy ilyen jól hangzó, magas presztízsű dologtól, ha már nem tesz boldoggá.

Hát ennyi.

Utóiratjellegű fun fact gyűjtemény

A jelenlegi adminunk 4474 cikkemet listázza, ehhez jönnek még a Mozi24-esek, aminek nincsenek meg a statjai, minthogy idő közben törölték az oldalt. A legelső saját cikkem ott jelent meg (mondhatjuk, hogy az volt a 24.hu Kultrovat elődje) 2014 nyarán: egy kritika a Dwayne The Rock Johnson-féle Herkules-filmről. Az első interjúalanyom Frei Tamás volt, hát, nem lett jó.

Interjú highlightok: Matthew McConaughey, Dave Gahan, Vilmányi Benett, Thuróczy Szabolcs, Dés László (az otthonában fogadott és zongorázott is nekünk!), Dragomán György, akinek az egyik mondata szállóigévé lett, két drag queen legenda, Bob the Drag Queen és Shangela, Mundruczó Kornél, Bereczky Tamás, fú de pasis ez a lista… Szóval akkor a végén álljon itt a legvagányabb női alanyom, a GULAG-ot megjárt Marika néni, az egyetlen szemezésem az általam jellemzően nem kedvelt szocióval, olyan fotókkal, hogy bokád lefosod.

Utolsók: a három utsó interjúalanyom Tarnóczi Jakab, generációja legtehetségesebb színházi alkotója, Szigeti Ildikó pszichológus, akitől a fenti, lélekmagos idézetet tettem el, és legvégül a minden ízében csodálatos Szabó T. Anna, jobbat kívánni se lehetne nála, szelfiztünk is – és ő kérte! Utolsó sajtóvetítés és filmkritika: Wonka, utolsó esszéjelleg: 20 éves az Igazából szerelem, utolsó saját cikkek: két színházi kritika, a fenomenális Extázis (Katona) és a szintén elég jó Istentelen ifjúság (Radnóti), a legutolsó hírtartalmat pedig a mai műszakomban arról írtam, hogy a New York Times pert indít az Open AI ellen, amiért Times-cikkek millióit használták fel engedély nélkül a szoftver okosításához.

Full circle moment, rite?