Végülis az majdnem ugyanaz, nem?

Sorozatkritika annak bizonyítására, hogy nem, tényleg nem csavarták ki a kezemből a klaviatúrát.

A 2023/24-es év fordulóját Taika Waititi csodálatos, szexi, őrült, utánozhatatlan világában töltöttük: a dec. 30. azzal telt, hogy lepörgettük A zászlónk halált jelent (Our Flag Means Death) első másfél évadát, aztán január 1-jén még a maradékot, hogy aztán két friss magyar elsőfilm – Lefkovicsék gyászolnak és Valami madarak, mindkettő szuper – screenerről történő elfogyasztása után lekerekítsük a Vademberek hajszájával (Hunt for the Wilderpeople). Ez utóbbit már láttam, egy csudi Emirates-gépen, Balira tartván életem legfenszibb sajtóútjára – ám a zajos környezet és a felirat nélküli eredeti nyelv, amelyben vaskos új-zélandi akcentussal beszélik az angolt nem igazán tette lehetővé az értő, érzékeny befogadást, szóval jól jött az ismétlés.

Aztán most meg lehet nézni, tisztára szerelmes vagyok a Waititibe. Megint. Mert hát eddig is ott tanyázott a rendezői toplistámon, ahová mindjárt első találkozásunkkor, a What We Do in the Shadows-zal bevette magát. (Akkor még volt Titanic Filmfeszt, a Muchichka-Zsótér bromance-párossal néztük a filmet, és az első perctől az utolsóig vinnyogva röhögtünk.) Ez a faszi jött, és a filmjeivel betömött egy olyan űrt, amiről nem is tudtam, hogy létezik, amíg be nem lett tömve: azt az űrt, amit a nekem való humor hiánya okozott, mert a fingós-fosós-orraesőst se, meg a raunchyt se nekem találták ki. A Taika meg mindig olyasmivel áll elő, amit nemhogy nem láttam ezerszer, unásig, hanem teljesen váratlanul ér, kitekert és meglepő, és mindig kicsit abszurd, kicsit morbid, NAGYON önreflektív, többszörösen is, újra és újra lapot húzva önmagára. (A What We Do in the Shadows-ban, már a filmeredetiben, majd aztán a sorozatban is, mivel mindkettő mockumentary, azaz áldoku, röhögünk egyszer a dokuműfajon, aztán a vámpíros filmek zsánerén, de a lakótársi közösségeken is, a koron is, amiben élünk, és azzal, ahogy az összeakad az időnként sokszázéves hőseinkkel – és akkor még a tulajdonképpeni poénok, a jellem- és helyzetkomikum csak ez után következik.) Na, A zászlónk halált jelent is pont ilyen, csak kalózokkal. Nem csoda, hogy Taika Waititi első hallásra beleszeretett David Jenkins kreátor/showrunner ötletébe, csatlakozott Jenkinshez előbb csak drukkerként, aztán hamar executive producerként, végül pedig az egyik főszereplőként is. Nyilvánvaló, hogy Jenkins és Waititi pont ugyanannyira, és pont ugyanúgy full defektesek. It’s a beginning of a beautiful friendship.

Próbálok nem spoilerezni, de fektessük le az alapokat: ez egy kalózhajós kalandvígjátékba bújtatott több szálon futó love story és felnövéstörténet erős LGBTQ-felhangokkal. Mert hát a jó Jenkins a valóban létezett, és valóban „Gentlemen Pirate”-ként aposztrofált Stede Bonnet-ről hallván azzal a gondolattal akart eljátszani, hogy vajon miért hagyhatta hátra kipárnázott életét egy Bonnet-szerű figura, majd pedig hogyan lett a hírhedt Feketeszakáll protezsáltja – a válasza e kérdésre pedig nyilvánvalóan az lett, hogy: HOMOEROTIKA. Gondolatmenete szerint az óceán kellős közepén portyázó hajókon – melyek, ugyebár, nem épp a leggyorsabban mozgó járművek, s mint ilyen időnként hetekig nem kötnek ki – az összezárt legénység tagjai időnként egymásra csillannak, if you know what I mean. És hát a hajókon többnyire férfiak szolgálnak – bár a sorozat világában azért nem kizárólag férfiak. Persze a teljes heteroszexualitás mítoszába tíz körömmel kapaszkodó férfitöbbség hangosan tagadná, hogy az összezárt férfiközösségek a homoerotika meleg(badumm!)ágyai(tsss!) – de én sosem felejtem el annak a tököli börtönben szolgálatot teljesítő nevelőtisztnek a szavait, aki úgy fogalmazott a börtönlakókról:

„ezek itt benn többet dugnak, mint otthon a dolgozók!”

Így aztán mi tagadás, élek a gyanúperrel, hogy a fiúiskolák, laktanyák, hadseregek, kalózhajók valójában időnként felvennék a versenyt bizonyos sokat emlegetett Be-Ne-Lux államokbeli chemsex-bulikkal is. Jenkins és Waititi is alighanem érzékeli a haraszt ez irányú zörgését, ugyanis sorozatuk ezt a polgárpukkasztó alapvetést viszi végig olyan alapértelmezett pánszexualitással, hogy az amerikai konzervatívok már alighanem felvették a sorozatot az Ördög főműveinek tekintélyes listájára (a hazaiak csak azért nem, mert jó eséllyel még nem találkoztak vele).

Na de: sztori. Egy unatkozó, excentrikus milliomossal indulunk, afféle 18. századi Elon Muskkal, bár Elon Musk nem is álmodhat olyan érzékeny és kifinomult személyiségről, mint Stede Bonnet (Rhys Darby), történetünk főhőse, aki egy szép napon úgy dönt, hogy vagyona egy részéből építtet egy hajót, a Revenge-t, legénységet fogad, és hátrahagyja kényelmes, de elviselhetetlenül unalmas főúri életét, feleségét, akit sosem szeretett és gyerekeit, akiket igen, de nélkülük tud élni azért, és kalózhajó-kapitánynak áll. Motivációi mélyén, persze, mélyen búvó, kisgyerekkori terápiás törések húzódnak, elsősorban a seggfej apa, akinek gyengéd, erőszakmentes, feminin kisfia sosem volt elég férfias. Stede története gyakorlatilag semmi másról nem szól a sorozat teljes hosszán át, mint arról, ahogy viaskodik saját belső iránytűje (a gyengédség és a feminin oldal, a vágyak felvállalása) és az atyai elvárások (az erőszak és keménység, a toxikus maszkulinitás látszatának való megfelelés) között.

Bonnetben hajóskapitányként azért többnyire előbbi kerekedik fölül, aminek köszönhetően meglehetősen szokatlan vezetési stílusban szervezi a hajó életét, esti mese van és megosztókörök, mint csoportterápián, erőszakmentes kommunikáció, művészi hajlamok felszabadítása és hasonló furcsaságok. A kalózkodást sem a megszokott módszerrel végzik – épp ezzel hívja fel magára a leghírhedtebb kalóz, Edward Teach, közkeletű nevén Blackbeard, Feketeszakáll figyelmét. Ez utóbbit játssza Waititi, szívdöglesztő hosszú, tökéletes hullámokban leomló, mákostészta fürtökkel és hozzá passzoló szakállal, a nyálad klaviatúrába csorgatásának terhe mellett lásd fentebbi képet. Blackbeardnek is megvan a maga sötét motivációja – csak épp ő, szemben Stede-del, saját magának nem a sötét, hanem a világos oldalát keresi. És akkor ezt nézzük, ahogy ők ebben egymásra, környezetükre és a kalózkodással sújtott gyarmati világra hatnak.

Mindeközben a legénységben is csupa izgalmas karakter saját sztorija bontakozik ki egyénileg és románcok terén egyaránt. Egyikük például nemcsak beszél sirályul, de próbál át is változni eggyé, a Trónok harca Hodorja (Kristian Nairn) pedig az események egy pontján talpig dragben lép fedélzetre, az addig a sztori legnagyobb seggfejeként ismert karakter (Con O’Neill) is fontos szerepet kap. A zászlónk halált jelentben senki nem pont az, aminek látszik, vagy ha az is, attól még nem csak az, hanem még ezer dolog, sokrétű, ezerszínű, színe-fonáka-sötét-világos, élő, lüktető karakter, amely változik, fejlődik és visszaesik, küzd a saját démonjaival, egymásnak feszülve a kor és a közeg erőszakos, sötét árnyaiva. Ééés közben ez a világ sok fronton mégis tökéletesen meseszerű, – minthogy itt sem melegnek, sem színesbőrűnek lenni nem jelent instant tragédiát – és haláli vicces benne mindenki – már nem olyan térdcsapkodósan, annál szofisztikáltabb, kizökkentőbb, újgenerációsabb ez a humor. Az alapvetően jó szórakozást még fokozza, ha a nézőnek van némi LGBTQ-műveltsége, a zsánerparódiákat kedvelők szintén kapnak muníciót a nyerítéshez, általában a kortárs humor újhullámain ringatózunk, találkozva annak néhány nagy nevével. Nyilván maga Waititi is egy ilyen arc, a maga teljesen új humorminőségével, ami az utóbbi Thor-filmekben le is olvasztotta pármillió Marvel-rajongó agyát, és hamarosan alighanem behúz egy olyan eredményt is, amire nem nagyon volt még példa: egy vicces Star Wars-filmet, 2026-ra legalábbis szerepel a filmográfiájában egy ilyen elem. De felbukkan kolléga a What We Do in the Shadows-sorozatból, a még annál is zseniálisabb Big Mouthból, de a fontos epizódszerepet játszó Leslie Jones is elég fontos szereplője a kortárs amerikai humornak.

A sorozat humorát főleg azok fogják értékelni, akik az olyan, eggyel összetettebb humorban utaznak, amely a röhögés alatti valódiságot=(mikro)tragédiát kutatja, ami ugye nyilván mindig ott van, csak úgy döntünk, hogy inkább röhögünk, mint sírunk. De ha a humort esetleg nem is, a románcot biztosan érteni fogja a kedvesnéző, abból ugyanis annyi és olyan sokféle akad a filmben, hogy lehetetlen kívül maradni. Mert hát románcoknak drukkolni eleve megunhatatlan – itt pedig ráadásul nemcsak a klasszikus első csókoknak, első együttléteknak, első szerelmi árulások megoldódásának lehet tapsikoló ovissá átlényegülve drukkolni, mert ezek itt nem jelentik a történet végét, nagy szerelemből nem csak egy van, szóval némi szívügyi mítoszrombolásra is futja a sorozatnak. És futja drámára, agyament poénkodásra és a poénkodás mélyén meghúzódó nagyon is valóságos vívódásokra, személyiségek igazi sötét oldalának felvillantására, kalóz-divatra, szándékosan túlzó vérzivatarra, és még annyi mindenre! (Csak harmadik évadra nem futja, sajnos, amint azt a napokban bejelentették: az HBO újabb lyukkal beljebb húzza a gyártási nadrágszíját.) Sőt, futja még némi anti-establishment gondolatra is. Mert hát a történet egy rétegével A zászlónk halált jelent arra is emlékeztet, hogy hahó, emberek, az igazi ellenség a mindenkori elnyomó hatalom, nem pedig a buzik meg a színesek, akik összefogva igazából elég szép esélyekkel tudják felvenni a harcot előbbiekkel szemben, saját felszabadult boldogságukért.