A minap a kiváló Kovács Bálint kiváló posztot írt arról, hogy milyen korlátozó hangvételű „elemzések” születtek Forsthoffer Ágnes május 9-i outfitje kapcsán. Újabb kommentszekcióból poszttá emelt téma.

Bálint arról ír, mennyire elege van abból, hogy ha megjelenik egy nő vezető pozícióban, azonnal jönnek, akik a ruháját kezdik elemezni, ahelyett, hogy az illető szakmai tudásáról lenne szó, és a ruházatról szóló diskurzus megállna ott, hogy a kérdéses szett megfelel-e a diplomáciai szabályoknak. Merthogy a május 9-i parlamenti események kapcsén több olyan, stílustanácsadóktól és hasonló szakmabeliektől származó szöveg jelent meg a neten, amely Forsthoffer Ágnes házelnök ruházatát méltatja. Csak éppen olyan félmondatokkal, amelyek erősen jelentésterhelt mélyrétegeit mintha nem vette volna észre az, aki leírta (s ezzel, őszintén szólva, szerintem bukta az „elemzés” minősítést). Az említett szövegben a házelnök epitheton ornansa „a klasszikus nő”, aki attól klasszikus, hogyaszongya „nem akar többnek látszani”, „nem akar sokkolni”, ruházata „nem túlzó, nem figyelemfelkeltő”, nem „harsány”. Nos, ennek kapcsán írtam az alábbiakat.

Ez már nagyon meta lesz, és messzire vezet, de ha már itt ez a remek szöveg, akkor ehhez egyébként érdemes hozzáemelni még egy szempontot: a „klasszikus”, visszafogott, kiskosztümös elegancia méltatása mögött van egy nagyon jól rejtőzködő, egyébként nyilván az ilyen véleményeket hangoztatók részéről teljesen tudattalan elnyomó hang. amiről a nemzetközi szcénában sokat beszélnek, mert ott ugye erre kicsit nagyobb már a tudatosság meg a figyelem. Ugyanis ez a tailored, streamlined, kiskosztümös-koktélruhás visszafogott elegancia, a fehér, a krém, a bézs, a gyöngy, a „nem figyelemfelkeltő”, „nem harsány”, az bizony tipikusan a fehér old money arisztokrácia vizualitása. És ezt tekintjük mérvadónak, ez a minta, végső soron ez az elfogadott.

Szemben, ugye, mindazokkal a – jellemzően kisebbségi, gyakran elnyomott – népcsoportokkal, akik színesben járnak, harsány ruhákban, neadja az úristen tetoválva vagy testékszerrel: feketék, latinók, maorik, vagy hogy ugye ne is menjünk oly messzire, cigányok. Nem mellesleg többek között ezért fakult ki az egész kurrrrva világ is szürkére meg bézsre, esetleg még tengerészkékre, sötétbarnára, valamint fehérre és feketére (vannak erre kutatások, hogy hogy eltűntek a környezetünkből az élénk színek), mert az uralkodó osztály esztétikája felé billen minden.

Szóval csodálatos a házelnökünk, egészen lenyűgöző jelenség, de mélyen egyetértek azzal, hogy akadjunk már le a ruházatáról, mert az nemcsak elvonja a figyelmet a lényegről, de olyan brutálisan messzire vezet, és olyan nehéz önreflexiókhoz, hogy arra szerintem még nagyon nem állunk készen össztársadalmilag. Vagy tudjátok, mit? Ne akadjunk le, de akkor csináljuk rendesen, azaz ténylegesen elemezzen, aki azt állítja, hogy elemez – máskülönben csak elmondta a véleményét, ami pedig, mint tudjuk, olyan, mint az ánusz, mindenkinek van.

Szóval részemről az az intellektuális elvárás (én azért emeltem be ezt a szempontot) az ilyen irányú diskurzussal szemben, hogy legyen valóban ismeretterjesztő és analitikus, emelje be a szempontok közé az adott outfit divattörténeti vonatkozásait, a művészeti és kulturális viszonyrendszert, amiben értelmezhető, a közvetített értékrendet, esetleges üzeneteket, de rendesen ám, mélyen, kiterjedten. Hogy ha valaki szakértői minőségében erről beszél, akkor igenis legyen erre is szeme, hozzá tudása, és hívja fel a laikusok figyelmét is a mélyrétegekre, ha már erről beszél. És ha megfejtéseket írnak egy politikusnő megjelenéséről, akkor kicsivel gazdagabb palettából merítsenek, annál nagyon sokkal mélyebben, kiterjedtebb, alaposabban, kulturális ismeretekkel, mint hogy elegáns-e egy fehér kiskosztüm egy, a mainstream szépségideálnak megfelelő, bizonyos társadalmi státuszú, pozíciójú nőn.

Hogyha valaki ilyen témában cikket ír, akkor kutyakötelessége neki magának értenie és aztán a szövegbe beemelnie azokat a szempontokat, amiből egy laikus megérti, hogy milyen kulturális jelentéseket hordoz egy vastag aranylánc, egy atlétatrikó (amit ugye ráadásul nálunk asszonyverőnek neveznek sok helyen, ami szintén eléggé beszédes módon jelentésterhelt), egy tetoválás, vagy éppen egy fehér kiskosztüm. Azt a vak is látja, hogy szép az a kosztüm, meg méretben passzol rá, továbbá az alkalomhoz is illik, ezt nem kell elmagyarázni senkinek, kár rá a klaviatúrát koptatni. Jelenleg kb. annyi a lényege ezeknek a szövegeknek, hogy a házelnök asszony ügyesen megfelelt a helyzetéből (európai, fehér, harmincas-negyvenes, jobbközép konzervatív, politikus, nő) következő elvárásoknak. Már azzal is beljebb vagyunk, ha egyáltalán tudatosítjuk, hogy vannak még ezek az aspektusok is.

És nem arról van szó, hogy Forsthoffer Ágnesnek nem így, hanem valahogy tök máshogy kellett volna felöltöznie, vagy hogy nem fontos az elegancia, a protokolláris szabályok betartása és a többi. Sőt, ami azt illeti, az én szemem is örül annak, hogy nem slamposak a közjogi méltóságaink, na de ez önmagában még nem jelent sokat sem szakmailag, sem erkölcsileg – tudnék mondani olyan nőt a magyar elitből, aki kifogástalanul öltözködik, mégsem épp az etika az eslő szó, ami eszünkbe jut róla. Arra viszont fontos felhívni a figyelmet, hogy a „szépen felöltözni” mennyire egyféle dolgot jelent sokaknak, és ez miért van így és miben gyökerezik.

Egyébként nem magamtól vagyok ilyen okos: végtelen sok interszekcionális feminista diskurzus van erről az interneteken, ott tanultam. És azért én is nyilván látom, hogy ez már a nice-to-have finomhangolás, miközben mi még az alapok letételénél tartunk, azaz pl. ott, hogy egyáltalán van relatíve sok nő a parlamentben… baby steps.

Borítókép: Purger Tamás