In medias res megkezdem ezt a régi-új lapot íráskényszerem végtelen oldalszámú jegyzetfüzetében.
Régi, mert a blog maga már három éve megvan, és új, mert most újrakezdem.* Anno a tökéletesen haszontalan szép emlékű információmenedzsment című egyetemi kurzusunkon (máig nem tudnám elmondani, miről szólt a tantárgy) volt feladat regisztrálni egy “szakmai” (muhaha) blogot, és írni bele pár értékelhető bejegyzést. Akkor az oldal kemény tizenegy bejegyzést élt meg, főként fészbuk-jelenségekre és a Kreatív hírlevél híreire reagáló tartalmakkal. Most újraindítom, a miértekhez meg a hogyantovábbhoz olvass tovább.

Háttértörténet (Óriási Ívű Karrierem tükrében):

Amikor regisztráltam a blogot, már mögöttem volt három év a Corvinus kommunikáció és médiatudomány Bachelor képzésén, egy szakdoga, egy alapszakos diploma (kiváló minősítés, höhö), és egy boldog hat hónap, amíg a köztévénél gyakornokoskodtam. Csodálatos volt: köztársasági ösztöndíjasként belefért, hogy ingyen dolgozzak a tévének, a feladatok értelmesek, izgalmasak voltak, a felelősség viszont minimális, és – eltekintve néhány kellemetlen modorú hisztérikától – csupa elképesztően jófej emberrel dolgozhattam együtt. A Singing In The Rain koreográfiájának megfelelő hangulatú idill a tanév végével ért véget, minthogy nyilván eszemben sem volt ingyen dolgozni még n darab évig, így aztán még segítettem bepakolni a Szabadság téri épület utolsó dobozait, majd hazabékávéztam, és csak akkor néztem a székház felé legközelebb, amikor ex-kolléga meghívott az Eurovízió felvételére tavaly.

Jött a mesterszak ugyanott, közben köztársasági ösztöndíj helyett borzalmas diákmunkák: “Halló, jó napot kívánok, X.Y. vagyok, és a Nagyon Felelős Telkóvállalat megbízásából keresem” – búgtam negédes hangon a telefonba, a felhasznált körülbelül 5%-nyi agykapacitásomhoz képest indokolatlanul kínkeserves munkával tolva rá az emberekre a  tányéros tévét, napi kettőt két és felet hármat három és felet négyet négy és felet. Most mondanám, hogy nem volt jó, de… ha vacakol a fészbuk-chat, az nem jó, míg viszonyom a telemarketinghez kábé olyan volt, mint amit Prométheusz érezhetett ama bizonyos madár iránt.  Az én Héraklészem egy barátságos multi gyakornoki állásajánlatának formájában érkezett, aztán nyolc hónap, egy szakdoga, egy nyelvvizsga, meg egy diploma múlva, két nappal a mesterszakos diplomám átvételére hivatalosan is kiléptem a kietlen, veszélyes munkaerőpiacra, azaz kezet fogtam a jelenlegi főnökömmel, s az anno elérhetetlennek tűnő és olyan nagyon vágyott média és a reklámszakma metszetével rumbázom azóta is. Hozzáteszem, nem mindig ideális táncpartner, néha olyan sebességgel pörget ki a ringyója, hogy beleszédülök, olykor el is ejt, tiszta kék-zöld vagyok már, ráadásul önszántamból – még jó, hogy a mazochizmus bestseller, pláne ha szexi milliomosokkal játssza az ember, ugye. Meg hát, pörgés ide, lábujjamralépés oda, hozzám való táncos, pont jól simulunk egymásba, nem hiába ropjuk együtt már harmadik éve, és mióta megtanítottam a jó modorra, még az arcomba sem liheg. És hét néha azért olyan emeléseket csinálunk együtt, őrjöng a közönség, milyen Dirty Dancing, ugyan már.

Túlságosan fekszik nekem ez a jolly-joker szerep, az, hogy egy személyben hol termékfejlesztő, hol copywriter, hol marketinges vagyok, így elfogadtam, hogy alighanem már nem leszek a következő Kepes-Winfrey-Friderikusz-Veiszer-Vitray-Lévai. De azért fenntartom magamnak a gondolkodás és véleményalkotás nem túl divatos jogát s ezek végterméke olykor kiszalad a számon. S valami furcsa okból vannak olyanok, akiknek ez tetszik. Az utóbbi időben megszaporodott, arcpirítóan megtisztelő “te mindig minden hírről értesülsz, adnál pár tippet, milyen híroldalakat/könyveket/blogokat olvassak?” és “annyira jó meglátásaid vannak, neked írnod kellene!” típusú reakciókra válaszul, vagy mondjuk úgy (önigazolás alert!): közkívánatra jön létre ez a felület. Nem szeretnék az éleslátó, hozzáértő megmondóember-véleményvezér szerepében tetszelegni (de!), legyen hát ez a blog egy kísérlet: nézzük meg, vonz-e komoly (értsd: imádott barátaim egyetértő lájkjain túli) érdeklődést mindaz az erősen szubjektív, kritikus, szerintem érdekes és/vagy fontos kontent, amit csak azért nem posztolok fészbukra, mert nem fér bele sem az illendő posztmennyiség-keretbe, sem az ott népszerű macskás videó, slágerdal, trashcontent, gondosan filterezett ételfotó vagy az (általam is igen gyakran posztolt) arcoskodó/vicceskedő/cukiskodó státuszüzenetek kategóriájába.

Ez a blog teljesen öncélú, csak egész picit szakmai, és mélységesen szubjektív, vitatkozni ér, sőt (bár ha troll vagy, szemrebbenés nélkül kukázlak ki innen), tematikájában pedig csapongó (túl sok minden érdekel). Ez itt az én intellektuális verbális játszóterem. Hozzad a kislapátod, érezd jól magad! 🙂

Terveim szerint lesz itt minden, mint a búcsúba’.
Legfőképpen erősen önkényes, szubjektív, olykor kategorikus vélemények bármiről. Lesz sok helyzet- és jellemkomikum (a név kötelez), figyelemfelkeltés, lesznek visszásságok, áthallások,  közéletről, (szub)kultúráról, tudományról, emberekről, kapcsolataikról, szerepeikről. Toleranciafetisizmus, kritikai igény, kis szakmázás, (közösségi) média, reklám, kommunikációs jelenségek, zene, film, könyv, példaképek. E-Manci rovat női szerepekről, Bullshit rovat kollektív néphülyítésekről, fitnesz-gyökérségektől ál- és rémhírekig, Hype-vadászat rovat. A stílust szarkazmus, irónia, cinizmus, szóviccek, net-szleng, angol-magyar keveréknyelv, szolid bazmegelés (e két utóbbiért bocsánat, de a nyelv egy szórakoztató valami) jellemzi, az érzelmi skála széles, az elragadtatott rajongástól a gondolatébresztésen át a szívlapáttal hadonászó indulatig és nem, nem teszem ki a “nem politizálunk!” badge-et. Politizálunk, végre valahol hagyva belelovalni magam, bevállalva a hozzánemértésem luxusát, sőt annak a veszélyét is, hogy egy nagyarcú, nagypofájú bijáccsnak címkéznek majd, mert az érzékeny, mély szépirodalomtündérke-énem már hét éve kiéli magát másutt.

*Update:
Most július van s nagyon magam vagyok s kísértenek élt éltem árnyai s az elbocsátó iskolapadok  és a blog új domaint és design-t kapott (köszönöm!), így mostmár aztán tényleg minimum megváltjuk a világot.