Futók.

A legbékésebb embertípus, akik között a versenyszellem ereje sosem haladhatja meg a sportszerűség erejét, ahol a leggyengébb is végigcsinálja, mert magával húzzák a többiek. A felfelé, előre törekvés mélységesmély szimbóluma.

A futóversenyek, amelyek miatt kizárják a belvárosokból a koszosbüdös autókat, végre, egy kicsikét. Egyáltalán: a maratoni gondolat. A hírvivés, az üzenetet fontossága. És akik várják a hírt, a célba érkezőket. Nyolcéves gyerekek például.

Milyen mérgezett, férges, eltorzult eszme, hittétel, filozófia diktál pont itt, pont így gyilkosságot? Na nem mintha bárhol egyébként nem jönne automatikusan a kérdés, hogy “miben hisz, aki a hitért öl?”

A terrorista akciók, mint a posztmodern  hadviselés jellemző formája, egyébként is a gyáva és sunyi csoportosulások eszközei: civilre támad, akinek köze nincsen az eszméhez, ami ellen harcol, alattomosan, hátulról, arctalanul. A terrorista-hadviselés kizárólag a dzsihád (vagy bármely egyéb vallási alapú háború) mint hittétel súlyos félreértelmezésének eredménye lehet. Mert nincs az a próféta, aki az ilyen módon működő seregére büszke lehetne, pláne hellyel és kikapós szűzlányokkal nem kínálja majd jobbján saját mennyország-verziójában. Bármely hit eszményíti a bátor harcot. De hol van itt a bátorság?

Azután meg, ha lepárolom az egészet, lefőzve a bigott, fundamentalista vallásosság, a gazdaság, vagy a politikai ideológiák beteg húsát, végső soron egyetlen gondolat-csontváz marad az egész háborúskodásból: az úgynevezett hit fontosabb az embernél – ebből a hangsúly-eltolódásból születik mindenféle ellenségeskedés, a homofóbiától a holokauszton át az öngyilkos merényletekig.

Mi lenne ha az ember minden esetben fontosabb lenne, mint a meggyőződés?

Nagy szavak, tudom, bocsánat, de: lehet, hogy ez hozná el az oly sokat oly méltatlanul, szépségkirálynők szájába adott világbékét.