A csapból is Gotye

smokingmirrors  (Ezt a cikket régebben írtam, egyfajta jelentkezésként egy webes magazinhoz, tetszett nekik, de az az ügy kicsit elsikkadt, és én sem csesztettem őket kellőképpen. Picit bánom, bár azt hiszem, lesz még velük dolgom. viszont ezt már úgysem hozzák le, mert nem aktuális, viszont tök büszke vagyok rá, szóval álljon itt.)
Rolling In The Deep-effektus 2012 – avagy erre az évre is megvan a zene elegáns szakításhoz. De ki ez a srác?

Amikor a Facebook-hírfolyamodban ugyanazt a nótát már nem csak az önjelölt véleményvezér-típusú ismerőseid osztják meg, (akik kizárólag olyan zenéket hallgatnak és osztanak meg, amiket rajtuk kívül legfeljebb egy gloucestershire-i downtempo kalózrádió kettőszáztizenöt fős hallgatótábora ismer), hanem lassanként az alter unokahúgod, a könyvelőd, több exed és értelmesebb haverod, meg a törzshelyed csaposa is posztolni kezdi, akkor alighanem érdemes odafigyelni a dologra.  Gotye zenéjére például mindenképpen.

Ha a fent leírt jelenséget tapasztalod a Fagotyecebookon, akkor kapcsolj be egy országos rádióadót, ahol jó eséllyel minden fontosabb műsorsávban bele fogsz futni a kérdéses nótába. És ha utánakeresel, az is kiderül, hogy a dal külföldön már majd’ egy éve sláger, az előadó meg már többszörösen díjazott dollár és/vagy fontmilliomos, csak éppen hozzánk még csak most ért el a dolog. A belga-ausztrál Gotye dala, a Somebody That I Used To Know ennek tökéletes példája. A Savage Garden 1996-os Truly Madly Deeply-je óta ez a nóta vezette legtovább az ausztrál toplistát; azóta meghódítva további jónéhány országét, köztük a Billboard Hot 100 listáját is, az utóbbi hónapokban pedig eluralta a hazai rádiók játszási listáit – na meg a timeline-okat.
Pedig már nem újdonság, tavaly júliusban debütált, és az év végére az összes fontos szakmai díjat bezsebelte Ausztráliában. Az Államokban is hamar felfigyeltek rá – ebben alighanem az is közrejátszott, hogy néhány celeb is a szájára – egészen pontosan a tweetjére – vette a dal videóját, így juttatva el azt pármillió fogékony csiripelőhöz. Mára a Somebody That I Used To Know tizennyolcezer YouTube találatot hoz, a hivatalos videót 210 milliószor, az első paródiát hárommilliószor látták, a dalból közel négy és fél millió példány kelt el, és ha lenne arról statisztikánk, hogy hányszor osztották meg a nótát Facebookon, akkor megértenénk, hogy a legelső posztolók gyomra miért fordul fel immár annyira Gotye nevének említésére is, hogy az albumot már meg sem bírják hallgatni.
Gotye-State-Of-The-ArtKár pedig, mert a Making Mirrors tényleg jó. Nem mondom, hogy az a kőkemény rock’n’roll zúzda, amitől átkopog a szomszéd, és aminek a basszusaitól ütemre dönghet az egész autó, de annyira izgalmas  ez az album, hogy hiba lenne nem adni neki egy esélyt, pláne ha bejön a Sting és Peter Gabriel nyomdokain járó igazi „okos” zene. A harmincegy éves Gotye – eredeti nevén Wouter De Backer – igazi polihisztor-csodabogár: harmadik stúdióalbumán az összes hangot ő maga játszotta fel, a xilofontól az utolsó gitárpendítésig, de rengeteg hangmintát is használt. Az album ennek a sokrétűségnek a jegyében készült, kicsit olyan, mint egy világ körüli út. Teljesen távolról, keleties irányból indul a lemez a pszichedelikus címadó dallal, ami egyperces hosszával inkább egyfajta bevezető. Csakúgy, mint az azt követő Easy Way Out, ami zeneileg viszont teljesen eltérő, kicsit megnyugtatva a kezdő nóta után, hogy lesz azért töke ennek az albumnak. Itt már brit földön járunk zeneileg. Rövid dal ez is, izgalmas gitárokkal, kissé definiálatlan kezdettel és befejezéssel, valamint a verzék és a refrének közötti éles váltásokkal az énekben, amik a következő Eyes Wide Openben is megmaradnak. Az azért végig nyilvánvaló, hogy Gotye szereti a magas hangjait – nem baj, mi is szeretjük, tegye fel a kezét, aki nem hitte elsőre Stingnek. Akihez egyébként gördülékeny, storytelling-jellegű szövegeiben is hasonlít. A következő dalnál átruccanunk az afrikai kontinensre a hangszerelés jellegében, de ezen túl a Somebody That I Used To Know-ról mégis mit mondhatnánk? Már azon kívül, hogy óriási a zene és a szöveg is; a számtalan remix és a coverek alapján nehezen lehet elrontani.
Bár ezt a verziót térdcsapkodós, percekig tartó, könnyes röhögésre ajánljuk:
(Leiterjakab-alert!)
A dán X-faktortól az American Idolon keresztül bejárta a világ tehetségkutatóit – már várom, mikor adja már végre elő Bikicsunáj-stílusban valaki a soron következő hazai válogatón – és mint manapság minden valamirevaló slágert, a Glee-ben is elénekelték (♥♥♥). A Smoke And Mirrors mediterrán is, blues-os is, míg az I Feel Better újabb színt emel be a maga soul-os buligospel hangulatával. Az In Your Light talán a leginkább Sting hatását mutató nóta, szövegével és sokrétű vokáljaival. A reggae ritmusban lüktető, kattant szövegű, hangmintákkal telepakolt State Of The Art egyszerűen annyira beteg, hogy néhány fejcsóválós, megdöbbent meghallgatást követően az abszolút kedvencem lett (a klip képi világa meg egyenesen óriási).
Az azt követő Don’t Worry We’ll Be Watching You alattomos, mély hangjaival és elsuttogott szövegeivel filmzene is lehetne, a Giving Me a Chance afféle esőben egyedül autózós zene – kávét azért vegyél hozzá, biztos, ami biztos. A Save Me megint kissé a fekete kontinenst idézi, már érezhetően közeleg az album lezárása, ami a Bronte-vel válik egyértelművé, ami még szövegében is egy elköszönő, lezáró nóta.

A Making Mirrors tehát nem az a headbangelős album, slágeresnek azon az egy dalon kívül szintén nem mondhatjuk, háttérzenének sem igazán való, inkább gondolkodós-odafigyelős, és sokkal inkább szól azoknak, akiket elszórakoztat a rétegek és mélységek felfejtése. Ezek ugyanis vannak bőven – nélkülözve viszont a magukat hihetetlen eredetinek tartó indie-zenészek sznobériáját – csakúgy mint jó zene, meg gondolatok.