Lélekpornó – a Depeche Mode Budapesten

Sztratoszférába lőtt gyógyszerem hiteles története következik, a fanatizmus lélektanának sűrű leírásával. Értelmiségi fölényeskedés és indexiánus fanyalgás nélküli koncertbeszámoló, elnézést.

Jó-jó, álljunk körbe, köszöntünk mindenkit az Anonim Fanatikusok heti rendes gyűlésén. Sziasztok, Lola vagyok, Depeche Mode-rajongó, tíz éve tiszta. Mármint tiszta hülye. Taps. Ez már ilyen, anyám megszokta, munkatársaim kezdik megszokni, barátaim javarészt alapvetésként kezelik – ha nem is értik. Pedig hát fontos ez. Ismerhetsz bár ezer éve, lehet a nagy mélységek, titkok, félelmek ismerője, amíg nem láttál a tökéletes kontrollvesztettség állapotában, elszálltan tombolni, őrült villanással a szememben, addig nem tudsz mindent, addig nem láttál teljesen.

A rajongólét márpedig irracionális, s mint ilyen, irracionális cselekedetekkel jár együtt. Például hogy hat órán keresztül várakozni egy koncert kedvéért az teljesen adekvát viselkedés. Meg leállítani a fiziológiás szükségleteket, nem inni például, hogy ne legyen az output se túl sürgető. Fokozódó pulzussal szorítani a kapu rácsait, könyörgő szemekkel meredni a kapunyitásért felelő szekusokra.

Amikor fél három körül – egy gyomorideges metrózást követően – megérkeztem a stadionhoz, vártak ott már páran, köztük néhány személyes, és egy netes ismerős – őrá még visszatérünk. És valahogy ezen a ponton kognitív disszonanciád mínuszba redukálva kizárod a tudatodból annak a ténynek az elképzelhetetlenségét, hogy igen, akkor most órák hossza meddő, üres várakozás következik, amikor a fejedre tűz a nap, a körötted lévőkkel nem tudsz mit kezdeni, hisz ők is ugyanebben a használhatatlan lelkiállapotban vannak, a másodpercek pedig a forróságtól megolvadt aszfaltba tapadtan, reménytelen lassúsággal vonszolják magukat előre. “Ezt ők nem érthetik!”-felkiáltással megteremtett mesterséges erkölcsi fölényedbe burkolózva nézel vissza a kissé szánakozva rád meredő szekusokra. Már amíg fel nem sorakoznak, jelezve, hogy hamarosan kapunyitás, mert ekkortól a düh és a könyörgés furcsa keverékétől tágra nyílt szemekkel pillogsz rájuk, mint a pillanatnyilag életedben leghatalmasabb tekintélyszemélyekre. A “hamarosan kapunyitás” rácsszorongatása egy órásra nyúlik, katasztrófafilmeket rajzolgat az elméd, á, soha nem engednek már be. S amikor mégis nyitnak, kicsit lebénul a lábad, pedig egy percen belül rohannod kell. Türelmetlenül a szekus orra alá dugod a jegyed (meg van már fél éve, számlák alá dugdosva őrizted, hogy ha kirabolnának, se vigyék el). És aztán futsz, mintha isten tudja mi múlna rajta. Egy ismerős alak száguld el mellettem, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk, ordít, hogy hajrá, de hát ennél gyorsabban nem visz a láb. Az a párszáz méter… miközben megjavítod összes tesiórád átlagát, végtelenül hosszúnak tűnik, és amikor hirtelen fékezéssel felcsapódsz a kordonra, nem igazán hiszed el. Küzdesz azért a tíz centis résért, ahova a két kezed, vagy a fél oldalad befúrod, és amit a következő újabb két órában szisztematikus, sunyi fészkelődéssel teljes vállszélességűvé tágítasz észrevétlenül. Háhá, ezt kapjátok ki, gyökerek. (Pedig hát, lengyel-magyar, két jóbarát. Muhaha, nem itt.) Húsz perc is elmegy vele, míg újra kapsz levegőt, pulzusod normalizálódik, és már nem fojtogat a por. Ismerős arcok mögötted a tömegben – de óvatosan forgolódsz csak, nehogy kitúrjanak a tuti kis első soros helyedről. Jaigen, ez fontos: koncertet nézni, mármint olyat, ami érdekel, úgy azért nagyjából csak az első sorokból érdemes. Lehetőleg a legelsőből. Ott nem állnak eléd magas fiúk, nem lépnek a lábadra, ott csak három oldalról tolnak, ott ott van a kordon, ami támasz, dobogó, dobcucc, go-go rúd, táncpartner. A kordon a barátunk.

Innen már tényleg csak röpke órák kérdése, közben nem történik semmi, még kevesebbet beszélgettek, a kordonba kapaszkodva diszkrét svédtorna-gyakorlatokat hajtasz végre, hogy kinyújtóztasd beállt derekadat, átropogtatod nyakad, vállad, bokád, magas lábujjhegy, mint a balerinák, előreenged, spicc, pipa, plié. Szól valami gépzene, mozogsz, hogy ne aludj el, ne ess össze. Előzenekar: Diamond Version. Arcodon villog a WTF felirat, úúúúristen de rossz, az első meglepetést feldolgozva diszkréten átöleled önmagad és alszol picit a kordonra dőlve – demotiváló lehet a színpadról nézve, gondolod, de felnézve látod, hogy na ők legalább élvezik, amit csinálnak. Akkoroké, alszom tovább. Csak arra ébredek, amikor végre levonszolják magukat a színpadról, a közönség megélénkül, a színpadra érkező technikusokat jobban megtapsoljuk, mint az előzőleg távozott magasművészetet. Beeresztik a fotósokat, némi állatkerti hangulatom lesz, ahogy csapatostul elkezdik fotózni az ufókat az első sorban. Helló, igen, amúgy civilben felelős adófizető polgár vagyok, jóvanna. Furcsamód ekkor a korábban dühítő gépzene valami extra izgalmasnak kezd hangzani, rázom a seggem csak úgy unaloműzésképpen, újabb átropogtatás, mint valami bokszmeccs előtt. Hátraszólok a többieknek: hajrá, csapassátok!

És oldalfények le, színpadfények fel, és egyszeriben elfelejted az elmúlt óra szülési fájdalmait, ezek a taktusok már azok a taktusok, és a színpad elejére kifeszített sűrű fekete háló anyagán át látod, hogy onnan hátulról, az öltözők felől elindult egy csapat, jaj, nagyon ismerős alakok, ezer közül felismert hajformák, testsziluettek, hát menten agyvérzést kapok.

Először akkor nyíltak meg a könnycsatornák, amikor besétáltak a színpadra ezek ketten. Martin majdnem velem szembe, Dave meg – úúristendegyönyörűvagy – vagy másfél méterrel távolabb, de még így is olyan közel, hogy attól a puszta ténytől picsogok, hogy itt vannak. Kicsit el is kell takarnom az arcom, nem hiszem el. Hátranézek, ti is látjátok? Ragyognak a szemek.

Welcome To My World. Kell egy kis idő megszokni, hogy hova is nézzek, itt egy szőke, ott az a gyönyörű, hátul a vetítés, oldalt a ledfal, mivan? Gondolatban csendesen regisztrálom, hogy úgy tűnik, Mr. Gahan rászokott a beéneklésre, köszönjük. Hát hiszen ez az ember úgy szól, hogy az tökéletes, a stúdió sterilitását levetkezve, az ismerős mocskossággal, de tisztán, erősen, helyén. A második dalban ez az élmény fokozódik, az Angel úgy eleve egy színtiszta disznóság – képzavar tudom, de értitek. Buja, koszos, alattomos. Azon kapom magam, hogy egészen furcsákat csinál a testem, marionettként mozgatják a gerincemet ezek a töredékes dobritmusok. S közben lapítok, mint a rosszkislány, mert hát azért nem tökéletesen tudom mindenütt a szöveget, ejnye, virtuálisan tarkón legyintem magam. Még szerencse, hogy azért ez csak két-három új dalnál van így, a következőkbe már bele lehet tolni az összes önigazolásomat: “if you try walking in my shoes…”, csalódásokat “i thought we manage, but words left unspoken, left us so brittle”. Kolosszálisak a háttérvetítések, festett szavak és kutyák, és Dave. Dave, ahogy beleteszi a lelkéből az egészbe még azt is, amiről ő se tudta, hogy ott van, pedig hát van ott pár dolog. Hátul valaki a dal születési körülményeit magyarázza, minek, fogdmárbe.

Alattomos egy setlist ez amúgy, lassan fokozódó muzsika-petting. Black Celebration, igazából nem tudom, hogy a szó szerintiségen – feketébe öltöztünk, és ünnepelünk, ójee, tehát black celebration – túl valami születik-e a fejekben arról, hogy ez egy mennyire hatalmasan emberi dal. Terhek és kötelezettségek és pillanatnyi menekülések-felejtések súlya és súlytalansága. Mondjuk fene tudja, én is csak most gondolom ezt, ott, akkor igazából csak ordítani akartam, többé-kevésbé intonáltan. Ugyanez a Policyre is igaz, mondjuk ahogy Dave mozog, azért az kiborító. Meg ez a dal nekem amúgy is az egész rajongásom esszenciája. Az az egy szintifutam az összes emléket egyetlen tömény ampullába zárva képes előhívni bennem.

Should Be Higher. Helló, orgazmusmorzsácskák. Szikrák a háttérvetítésben, hátigen, valahogy így van ez idebenn is, apró pici kéjek pattannak a bőröm alatt. Különben is milyen elcseszettül mocsadékul emberi mondat ez már: “your lies are more attractive than the truth”… A Barrel Of A Gunnál Martin arca. Mert azért ebbe a dalszövegbe beleírt egyet s mást. Az Ultráról van ez a dal, arról az albumról, aminek egyik lába még tövig a mocsokban, a halálon innen, a másik meg Dave borzalmainak, a halálnak meg az újjászületésnek a túlsó oldalán. Nekem például ezért is csodálatosak ők, ezért csodálatos Dave: nem égett ki belőle a lélek, még mindig látni az arcán az egészet, sehol az unatkozó rutin kifejeződése. És egyébként is, végig a koncert alatt árad a pasiból a jól-lét, és a 2009-2010-es turné után különösen jó látni ezt az energiát, egészséget, erőt, frissességet, sugárzást. És az örömöt, ahogy enyhe hitetlenkedéssel játszik az arcán, hogy jé, hiszen ez még mindig mennyire csodálatos, itt lenni. A játékosságát, ahogy macskaként pofozgatja a libidónkat. Jáj, hát meg kell pusztulni ezért a pasiért. A karcsú kis alakjáért, a ferde hasizmáért, a falat popsijáért, azért, hogy ilyen kis imádnivaló ribanc. Ötvenegy évesen, oh my holy freaking Lord. Kacsintgat a közönségre, meg csókot dob, meg kötekszik. Brrr.

Jó is, hogy lemegy a színpadról, mert már nagyon felsrófolta az indulatokat, kell egy kis könyörület. Martin kivonul a színpad közepére önkifejezni, hogy zabáljam meg azt a ráncos pofiját csillámporostól. Nekem a Higher Love az egyik legnagyobb kedvencem, és hát az van, hogy ez a dal nagyon Dave-é, imádom, ezerrel énekelek, de ez nem a legjobb választás volt. A When The Body Speaksnél azért üzembiztosan megjelenik a fejemben egy belefeledkezős szempár, és hát nyilván üzembiztosan zokogok is, ahogy jó szinglihez illik. A Heavennek nagyjából az egyharmadára térek magamhoz, addig még jól elvagyok önmagamban.

És hát, kedves mindenki, innen végem, a koncert ez után következő szakaszáért nem vállalok felelősséget, mert belőlem itt kivonult a józanész és csendesen elhatárolódott. Mert ami eddig lassan fokozódó petting volt, az itt olyan sorozatrobbanásokba vált, mint amikor az augusztusi tűzijáték csúcspontján egyszerre tolják háromfelől a rakétákat, és az egybe folyó robbanások úgy tornyosulnak, ahogy fogy a levegő. A Soothe My Soulnál diszkréten lebontottuk a kordont, én legalábbis izomból ütöttem, már amikor nem gumilabdaként ugráltam együtt a másik sokezer idiótával. Dave nyargalászik a színpadon, játszik a mikrofonállvánnyal, egyetlen mozdulatába annyi szexualitást passzírozva, amit a koncert teljes lámpaparkjának elegendő villamosenergiává lehetne konvertálni, ha esetleg mégsem, akkor ez tetszőlegesen kiegészíthető a közönség tökéletesen gátlástalanná vált hölgy tagjainak feszültségével. Kész káosz, tökéletes őrület.

A Pain That I’m Used To. Legzseniálisabb albumnyitó dal ever, beteg, gonosz, sodró. Eredetileg. Na most ebben a verzióban, amiben ezen a turnén játsszák, meg egyenesen merénylet. Jacques Lu Cont remix, ez a hivatalos neve, szerintem teljes elmebaj. Peter Gordeno előrecsattog a zongorája mögül egy bitang szexi basszusgitárral és olyan hangulatokat tesz a dalba, hogy nem részletezném a fejemben megjelenő képeket. Ezek a megbontott sorok, ez a dobtéma! Dave meg kb. kiröhög minket, hogy mekkora poént csináltunk veletek, nyííhá. Nevetve csóválom a fejem, hogy ezt nem hiszem el, amikor – az első sor közelségének bája – Martin rám néz és bólogatni kezd körülbelül azzal a kifejezéssel az arcán, hogy “de bizony, kisanyám, de bizony”. A Question Of Time-ról már nem is akarok beszélni, komolyan, mi az már, hogy még mindig megpattan az agyamban valami, amikor ez a rohadék elmarkolja azt a bizonyos my little one-t? Félelmetesen kiszámítható vagyok. A Secret To The End az egyik kedvencem az új albumról, nagyon Dave-es, olyan, mintha az Hourglassról érkezett volna, ebben azt a szépséges zenei összhangot imádtam, ahogy a két fiú együttműködött a vokálban, Martin fémes magas hangjai annyira jól kiegészítik Dave bluesosságát, aú, de finom, kis zenei kulináris gyönyörűség, vaníliafagyi olvad a forró csokiszufléra. Az Enjoy the Silence meg… nah, hát ritkán okoz meglepetést, ennek a dalnak egyszerűen csak csendesen örülni lehet, hogy van, hogy megszületett, mert hát mást mit lehet kezdeni vele? A fenének se hiányzik, de azért ha nem lenne koncerten, az nem is lenne igaz. Ugyanez áll a Personal Jesusra is, ami szintén a világ súlyos nagy remekműveinek egyike. Dave megint kiérdemel egy “SexiestManOnEarth” badge-et, amikor a “you’re own personal Jesus” sor közben alattomosan hatásvadász módon, mintegy mellékesen kigombolta a mellényét. Közönség felhördül, Lola radioaktív porrá hamvad csendesen. Az eredeti felére lassított ritmusban megy a dal, már megint hardcore pornó van, komolyan már.

Nagggyon stílszerűen a Goodbye-jal búcsúzik a koncert a ráadás előtt, nagyon kemény elektronik-zúzda van benne, torz és erőszakos. Aztán sötét lesz a színpadon, és én önző módon a többiekre hagyom a tisztelt zenekar visszainvitálását a színpadra, köszönöm, nekem most kicsit vissza kell szereznem az agyam oxigénellátását, mert komoly dolgok következnek még itt a ráadásban. Például Martin, amint egyik főművét, a Home-ot énekli, de úgy, hogy az összes újságírónak, aki erre azt írta, hogy sikertelen, felesleges próbálkozás, vastagon jár a szívlapáttal tarkónlegyintés. Hát mi sikerült, ha ez nem? Amikor olyat énekel az ember, hogy a torkán esik ki a szíve darabokban, és olyan hosszan tartja ki a hangot, hogy azzal kb. Axl Rose venné fel a versenyt, if you know what i mean. És ilyen közönség-énekeltetés, együtt jammelés sem születik meg túl gyakran. Lola átmegy vezérszurkolóba, kapacitálom a népet ott körülöttem az oóózásra, egész szép az összhang, na. Dave már rég a színpadon van, nekünk meg eszünkben nincs abbahagyni, jobb híján vezényel hát, napsugaras, ezerfokos mosollyal, “Budapest, you’re the best!” Nanáhogy. És hát van is minek örülni, mindkét oldalon, mert még négy egész dal jön, az Isten is besegít: a Halonál kibukkan a színpad mögül a Hold, olyan fényesen, hogy mehet a reflektor a levesbe. Köszönjük a természet hozzájárulását, pláne, hogy ez nemcsak ugyanolyan hatásos, de még jóval kellemesebb is, mint az idén elmaradt, megszokott, menetrendszerű eső, ami annyira felturbózta négy éve a Peace-t.
Aztán negyvenes apukákból jön elő a rongyláb a Just Can’t Get Enough-ra, Dave meg éppenséggel olyan gyönyörű, hogy kicsit belehalunk a félmeztelen testének látványába, pláne, ha felidézzük a kontrasztot Mr. Gahan 1981-es és 2013-as külseje között, és újfent elrebegjük szokásos hálaimánkat:

“Mi, a Depeche Mode rajongói, hálásan köszönjük a Három Erőnek, hogy ily szívdöglesztőre faragta a világ legcsodálatosabb frontemberének külsejét! Köszönjük neked, ó, Idő, hogy elteltél Dave fölött, és lehámoztad róla tinédzserkori esetlenségét, megszikárítottad, ezüstösre festetted borostáját! Fogadjátok hálánkat, ó, Keménydrogok, hogy megrángattátok Dave-et a mocsokban, a világ leggyönyörűbb barázdáit rajzolva arcára, a legmélyebb árnyékokat festve tekintetébe, és köszönjük, hogy mindezek után nem vetted el őt tőlünk mégsem! És végül előtted hajtunk fejet, óh Jóga, ki gitárnyakú mitugrászból kígyótestű, ruganyos gyönyörűséget formáltál nekünk! Köszönjük a finoman bordázott hasfalat, a definiált hátizmokat, a világ legfeszesebb ötvenegyéves fenekét, és a V-vonalat! Ámen.”

Oh, elnézést, elkalandoztam. De hát éppen földrajzi elemzést végeztem testtájilag. Amit kiválóan lehet folytatni az I Feel You alatt, ahol a zene, a látvány, és a szexualitás összefonódása már megint olyan szintig fokozódott, hogy én kicsit már könyörögtem a kegyelemért. Hogy aztán rendes lányhoz méltóan meggondoljam magam, és nyüsszögjem végig az utolsó dal első taktusait: “ne, ne legyen vége, még ne legyen vége!” nyüszítéssel. De hát itt van a Never Let Me Down Again, ami, teszem hozzá, még így is kegyelmesebb koncertzáró dal, mint a legutóbbi turnén a PJ, ami azért erősen a coitus interruptus hangulatát idézi. Csendes beletörődés az arcokon, meg a boldogság, hogy igen, ez, ez valami elképesztő, és sajnos mindjárt vége, és Dave, Dave nevet, rohan, kijön elénk, majdnem sír a nevetéstől, és jaistenemdeszeretlekteember. Már megint potyog a könnyem, emelkednek a kezek, indul a búzamező, a szekusuk összegyűlnek előttünk, fotóznak és az este során először érzelem az arcukon: elmosolyodnak, hát igen, ez azért elég jól néz ki.

Azután már csak elköszönés, meghajlás, ölelkezés, dobverők szállnak, Dave minden oldalra kisétál, meg Fletch is, ami mondjuk vicces, mert hát csórikám, gyakorlatilag itt se volt, ha tízszer hozzáért a szintihez, akkor már túlteljesített, és azt is tanítani kellene, ahogy ritmus mellett tapsol és egyéb teljesen oda nem illő kézmozdulatokat végez. Tiszta kabaré a csávó, valójában csak a lojalitás juttat neki a szeretetből, ami a zenekarnak jár.

Az ilyen koncertélmény után nem lehet csak úgy, baltaarccal elindulni kifelé.
Ilyenkor még jönnek a hitetlenkedés percei, az utórezgések.
Állunk még egy kicsit, nézünk ki az arcból, letörölgetjük a könnyeket, és csak azután fordulok el egyáltalán a színpadtól. És ott vannak a többiek, és nézünk egymásra hitetlen nevetéssel, hogy akkor most mi is történt? Indokolatlan hörgések, ordítások, kacskaringós káromkodások szakadnak fel még, liheg, zihál a nép, és régi ismerősök nyakába ugrani kell. Botladozva járok, ismételgetjük önmagunkat, nézünk egymásra, mi van?
Felkap két férfikar, körbepördülünk, sikítok, mi így ventilálunk.
Aztán bekapcsol az addig lezárt test, követelőzik, vizet kér, meg vécét, meg egy talpalatnyi földet, ahova lerogyhat. Száll a por, műanyagpoharakba botlasz. Egy pohár víznél semmi jobb nincs e földön, és miután már egy pisi megvolt, a testedben egyszerre felrobban az a rengeteg energia, amit az elmúlt két órában beleinjektált az élmény, és pattogva, ugrálva közlekedsz, meg táncolsz, szökdécselsz tökéletes idióta tinédzser módjára.

Hát ilyen.
Ilyen volt rajongóként átélni ezt a koncertet.

Akkor mi még hosszan sétáltunk az afterpartyra, ott még egy bor, újabb ismerősök, és a nap abszolút meglepetése: ott, a kerthelyiségben ülve, fújatva magunkat a széllel, egyszer csak az történt a mellettem ülő, addig csak virtuális ismerőssel, az történt, hogy egyszer csak fontos lett. Rímeltek a gondolatok, fonódtak a közös pontok-szálak-történetek, megállíthatatlanul jöttek a szavak, és mire reggel hazaértünk, kaptam ajándékba egy tökéletesen váratlan, nagyon jó dolgot, egy embert, aki fontos. Ami mondjuk nem tartozik szorosan a koncertélményhez, de nekem fontos, és hát különben is, én szóltam.

Reklámok