Tarkabors – médiafelelősség, önszerveződés, márai

kommedias
tarkaborsMint a beharangozóban írtam, lesznek rovatok, visszatérő témák. Ez a bejegyzés például a
(dobpergés)
Tarkabors rovat
(tus!)
első bejegyzése lészen. A tarkabors ugyanis színes, csípős, és kevert, egészben vagy durvára őrölve kapható. Ez a rovat olyan írások helye, amelyek aktuális hírekre reagálnak kevéssé szerkesztett, kevéssé kibontott, abszolút nyitott módon, gondolatébresztési céllal.

A formátumot egyébiránt az hívta életre, hogy le lettem baffva kérem. Hogy írjak. Az egy szem olvasóm – aki nem tud az olvasóm lenni, lett légyen ugyebár nem írok – finoman jelezte, hogy nemhogy de. S minthogy nem állt még be ez a blog a rutinba, és most nem tud így hirtelen kiszaladni a kezem alól a spanyolviasz, így inkább legyen az, hogy felvillantok néhány témát, ami így mocorgott-mocorog a köztudatban és/vagy a sajátomban az elmúlt napokban

  • Tessék mondani, akkor mi a túrósbélest csinálunk, ha Kim Dzsong Un(dorító) megnyomja ama bizonyos gombot? most ezzel komolyan nem lehet semmit sem kezdeni?
  • Észbontók. Értem én, hogy virális, de hadd ne értsek egyet. Igen, az ostobácskának megírt, “a lóláb Timbuktuig lóg” típusú nyilvánvalóan betanított statiszta-bohócokról beszélek a Viasat új showelemekkel tarkított össztársadalmi lobotómiájában. Ráadásul nem is vicces. Nemcsak akkor nem vicces, ha elborzaszt az ostobaság (ahelyett, hogy szórakoztatna, ahogy azt kitalálták, fúj, rossz, haszontalan médiafogyasztó vagy!), amúgy sem vicces, objektíve. Merthogy nem igaz. Fontos dolgot mondok neked, kisunokám: a félelmetesen korlátolt, műveletlen, buta ember nem így néz ki, nem így beszél, nem így gesztikulál, egyszerűen nem ilyen. Ezért még kapok, de: jó sokat ismerek ebből a fajtából. Ha valaki megnézné a jelenséget természetes közegében, nálam lehet jelentkezni, szívesen szervezek egy gyökérnéző-expedíciót. Mert nem ilyen. Az megint más dolog, hogy az lehet, hogy vicces lesz, ha ez a hiánypótló, aranyművelődést segítő, közcélú, hasznos, csodálatos televíziós produktum elindul, és a valóban a játékba jelentkező jónép fog szerepelni és nyilvánosan legitimálni a szellemi posványt. Na de hogy azon derül a nép, hogy gyaó, némmá, hát ez még ezt se tudja e, azzal csak az a baj, hogy az értelmesség hamis látszatát foga elhinteni a nézőkben relativitás-alapon. (Ti. hogy “ezekhez képest nem is vagyok én olyan hülye műveletlen”. Mert jó eséllyel de.) És akkor abba meg már bele se menjünk, hogy egyébként meg miért kell ilyen médiaproduktumokat létrehozni? Miért kell a sötétséget legitimálni? Avagy ha nem is legitimáljuk, akkor miért kiáltjuk ki szórakoztatásnak? Nem az. A csetlő-botló komikuson nevetés humora ez. Amitől – bocsásson meg a világ – csak egyetlen aprócska lépés a testi vagy szellemi fogyatékkal élőkön való nevetés, ami azért társadalmilag igencsak messzire visz. És nem akarunk oda menni. Én legalábbis semmiképp.
  • Napról napra szűnni nem akaró lendülettel esik le az állam az önszerveződés kultúrájának elképesztő erejétől, és attól, hogy ez milyen felmérhetetlenül messzire, magasra vihet, visz. A múlt héten egy mellettem ülő fiú szájából elhangzott a következő “és a végső célunk ezzel, hogy végeredményben egy kicsit megjavítsuk Magyarországot”. Tessék mondani, erre miért nem kapacitálnak minden egyetemen? Nálunk pl. miért nem volt része a kultúrának a “ha ez, amit felülről kaptunk, így nem jó, akkor találjunk rá mi magunknak megoldást”? Így kezdődnek a forradalmak társadalmi változások, kiskezitcsókolom.
  • Jaj, az a pillanat, amikor megveszem magamnak a könyvet, amit nem volt szabad olvasnom gyerekkoromban, olyannyira, hogy egy idő után (gondolom feltűnt, hogy mégis olvasom) el is csapták a háztól. Még mindig ugyanolyan titkos, tilos, szexis izgalommal tölt el. Van még remény, hogy nem égtem ki teljesen.
  • Mondjuk azért… az ambivalenciámba belenyilallott: amikor ezt a könyvet átvettem, ugyanakkor vettem át egy pár nappal később rendelt könyvet is. Az meg a süteményeskönyv, amiből anyukám nullaéves korom óta süt, és már lapokra van szétesve otthon, és ezer éve meg akartam venni neki egyben. Rosszkislány és mintagyerek itt ért össze.
  • Ha én lennék a Márai, akkor írtam volna bele a saját Füves könyvembe egy passzust, imígyen: A szakmai konferenciákról. S ne felejtkezzél el arról soha, hogy a szakmai konferenciák fórumnak és tudásbázisnak kikiáltott események, melyeken részt venned társadalmi kötelességed, valójában azonban a szakkollektíva álcázott onanizálása csupán, amikor A Nagybetűs Szakma önnön nagyszerűségének fényében feredőzik egytől három munkanapig terjedően. Főtámogatónak lenni, támogatónak lenni, médiatámogatónak lenni, standdal megjelenni, előadót delegálni, kerekasztalban részt venni, szóróanyagot adni a köszönőcsomagba (=200-350 grammos papírra nyomott matt felületkezelt, formalakkozott leafletek, logózott golyóstollak, noteszek, hűtőmágnesek, egyszóval: szemét), a szebbik hoszteszlányt megszerezni az ügynökségtől, vagyonokért kekszet, csokit, muffint, ásványvizet, energiaitalt brandingelni, érdeklődét mímelve körbejárni a standokon és bőszen örülni, ha a tiétek a jobb: presztízs, kötelesség – és tökéletesen haszontalan. Álljon itt továbbá a szakmai konferenciák paradoxona: akik adott szakterületen tevékenykednek, azok számára ezeken az eseményeken soha nem hangzik el semmi új; akik viszont nem ebben a világban mozognak… nos, ők nincsenek itt, mert ugye minek. Ne felejtkezz el erről soha, és ne siess a regisztrációkor.
  • Nem tudom eldönteni, mit gondoljak a Gerendás-féle búcsúlevélről. Együtt érzek, értem, érzem – s mégis, halovány attentionwhore-ságot vélek felfedezni a búcsúlevél puszta tényében. Sokan mentek el, legtöbben szó nélkül. Majd az idő dönt, de élek a gyanúperrel, hogy nem búcsúlevél volt ez, hanem segélykérés. Azzal sincsen semmi gond egyébként – egy művészembert megmenteni az országnak sosem baj, csak a szájíz ugye, az kicsit sárga meg savanyú. De a miénk.