Nem vagyunk szépek

Az állítás: mindenki mocsok szarul néz ki ezen a bánatos világon. Vagy…? Elmélkedés a szépségeszményről.

Nézz a tükörbe. Közelről, hogy lásd a pórusokat. Távolodj kicsit, nézd meg az arcod, a hajad úgy egyben. Lépj hátra egyet, milyen vagy derékig? Nézd meg magad tetőtől talpig. Tudod mit? Ha már homár ugye, zárd magadra az ajtót, vetkőzz le, nézd meg magad meztelenül. Milyen a bőröd? Milyen a hasad, a melled? Igen, pasiknak is szól a kérdés. Milyenek a lábaid? Össze tudod zárni a bokáid meg a térdeid egyszerre, vagy X, esetleg O? Fordulj meg, pillants vissza a vállad fölött, egészségesen áll a gerinced (már eltekintve a nyilvánvaló kitekeredéstől). Van vállad, derekad amúgy? Feneked milyen? És hogy állunk a szőrkérdéssel?

Van baj, ugye?

Hát, nálam van, az bizonyos, tudott dolog általam egy jó ideje, hogy itt is, ott is lenne mit hova faragni, mert hajj de sok a pluszkiló, szóval. De tudom, hogy ugyanígy áll és nézi magát a legjobb barátnőm is, aki pedig pilates- és személyi edző, és magát is napi legalább másfél órában edzi a cross fites barátaival, hatvan-nyolcvan kilókat emelget, van bi- és tricepsz, jobb napokon sixpack, popsiját meg éppenséggel körzővel rajzolták. All in all: pestiesen szólva a szar az nem ilyen. Persze bőszen tiltakozna erre – és itt van a lényeg, mert miért persze? Miért tudna számos példát hozni arra, hogy tulajdonképpen mi és hogy nem szép rajta? Miért tudna hasonló mennyiségben hasonló válaszokat sorolni korra, nemre, megjelenésre, státuszra tekintet nélkül a bátyám, vagy az anyukád, vagy a cuki fodrászfiú, vagy akár a PalvinBarbi? Mert tudna, abban biztos vagyok. Vonjuk ki a válaszlehetőségek közül a személyeskedő “mert hülye”, “mert önértékelési zavara van” szintű válaszokat, és gondoljunk bele kicsit a rá (és ránk, mindenkire) kopogó hideg záporesőként zuhogó eszményképekbe. Igen, jó a tipp, médiakritika lesz a téma, bizony.

Szóval ha végigcsináltad a poszt elején leírt kis komfortzóna-gyakorlatot, akkor egyrészt pacsi, hatalmas funky vagy, remélem, lakótársad nem nyitott rád, másrészt viszont vegyük végig, mit láttunk. Az arcod bőre, ha jól sejtem, nem teljesen hamvas púdermatt (selymes csúcsfényekkel, nyilván), a hajadból is, még ha épp tiszta és jól is áll, valahol tuti kiáll három kósza babahaj, és az a három héttel ezelőtti pattanás sem múlt még el teljesen. Hasad, ha lapos is, sőt, ha kocka is, akkor is vet egy ráncocskát, hajj, a fene egye meg, ott meg van négy anyajegy, meg amúgy sem olyan bronzos. nos igen, az ott a popikán egy gyanús árnyék – ne nézz így rám, én nem mondtam, hogy narancsbőr, milyen szőrszál csillan meg ott amúgy is? Jó, én nem vádollak, én is holnapután megyek kozmetikushoz.

Ezek a kérdések-válaszok nem az elhanyagolt, igénytelen, elhízott, ápolatlan emberek kérdései-válaszai. Mindenki mocsok szarul néz ki, senki se szép – senki se magazinszép, tévészép, plakátszép. Nem létezik olyan. Tovább megyek (18+): a mellbimbó sem a háromixes filmekben megszokott tökéletes kettőtől háromig terjedő centiméteres kör alakú, örökké az ég felé ágaskodó fitos kis tökélyke a babarózsaszín és a kapucsínóbarna között, és ugyanez a puncira is igaz. Hát még… na, le se írom, mert belistáz a Google a pornóoldalak közé. (Hogy megugrana a látogatottság!) Lényeg: a másik szóba jöhető bemenet (a konzervatív felhasználás szerint kimenet), na az sem illedelmes púderrózsaszín, csak szólok. Fiúknál sem jellemző gondolom, bár nyugodtan javítson ki bárki. Ha ezt a szépséget keresed, soha ne zárd be a magazinod, soha ne nézz húsból-vérből való emberekre.

Ha a magazinszépséghez viszonyítunk, akkor bizony mindenki ótvarronda, igen, azok a top/fehérnemű/fitneszmodellek is, akikről a magazinfotók készülnek, a tökéletes 90-60-90 arányaikkal (vagy épp mi a menő, passz), a 15 alatti testzsírszázalékukkal meg a kimunkált izmaikkal. Mert van rajtuk fél centi úszógumi, vagy épp fél centivel vaskosabb izom, és le kell róluk retusálni, tehát biztosan nem szép. De ugyanígy, ha az anyajegyek undorítóak, ha a pórusok holmi összezárni, elfedni, felszámolni való bűnjelek, ha a hajnak kutyakötelessége, hogy az összes szála megfelelő irányban álljon, a szőr meg egész biztosan az ördög által bosszúból ránk örökített gonoszságjelzés, ha az izzadás – mint minden eset, amikor valamely testnedvünk felszínre kerül – valami rendellenes – akkor ugyan hogy lehetne bárki szép? Mi ez a tökélyeszmény? Ki találta ki? Voltak ilyen korszakok a képzőművészetben (barokk szobrászat pl.), meg aztán a giccset is kitalálta valaki, de ki volt az és minek? És mikor itatódott bele annyira az agyunkba, hogy már manipulálja a látásunkat?

Eszembe jut az a régi reklám, valami dezodort akart eladni. Fiatal pár fekszik a szabadban a földön, és a lány az élet nagy kérdései közül bedobja a kétségkívül legfontosabbat, hogy aszongya “drágám, mit szeretsz rajtam a legjobban?”, majd idétlen pózokba vágva magát végigmutogatja a szóbajöhető válaszlehetőségeket, hogy a keze, a haja, a lábai vagy mittudomén. A fiatalember viszont – romantikus lélek lévén – gyengéden lefekteti maga mellé a leányt, és ábrándos tekintettel megcirógatja partnere hamvas, tökéletesen szőr- és ráncmentes, selyemfényű hónalját. Mármint hogy ugye azt szereti rajta a legjobban. (A reklámban itt tudományosnak szánt animáció következik a gonosz bacikról, amint kellemetlen szagúvá teszik az illetlenül felbukkanó izzadtságcseppeket, valamint a megmentőként érkező dezodorpermetről, amint kecses buborékokként eltünteti a bajkeverőket, közben fehér csöppecske és tollpihe szimbolizálja a hidratáló-ápoló hatást, amellyel mindeközben a deó bársonyossá varázsolja a hónaljat. Majd szlogen, packshot, reklámfilm vége és természetesen még épp befértünk harminc másodpercbe.) Hát izé. Eljátszottam gondolatban e jelenet valószerű mását, és mit mondjak, nagyon röhögök. Az a hónalj az esetek uralkodó többségében nyirkos lesz, az neki a dolga ugyanis, az izzadás – bár micsoda illetlenség – meglehetősen hasznos dolog. Aztán: a borotva pengéje, ragasszanak bár fölé hatvanhat krémezőcsíkot, bizony irritál, viszlát selyempuhaság. És amúgy is, kétségtelenül nincs kívánatosabb annál az érzésnél, amikor a szúrós kis sörtéken végigszánt az ujjbegy. A gyanta, ha három szálat is, de ott hagy, plusz a múltkori óta kettő benőtt szőrtüsző után maradt kis sebhelyek, meg aztán három nap múlva már elkezd kibújni a friss adag. És igen, lehet ezt imádni, ó istenem, hát a szerelmünknek a legdurvább ketrecharcos pumaszagát is lehet, hát hogyne lehetne a három szőrszálnyira tökéletlen hónalját. De akkor is: vegyük már észre, hogy a makulátlan tökéletesség mint eszmény akkora hazugság, amivel csak ismert politikusok meséi versenyezhetnek.

Kicsit azt érzem, hogy írom itt ezt, hogy azért értelmes embernek mindez elég nyilvánvaló. Persze, mind tudjuk, hogy a Photoshop csodákra képes, mind megnéztük a Dove Evolution című kisfilmjét, meg vihogtunk a paparazziképeken, hogy ni, a Scarlet Johanssonnal milyen narancsbőrös a segge. És közben bólogatunk, hogy na igen, hát azért smink nélkül, azért akkor ugye a hálivúdi szupersztárok is csak emberek. És mégis, belenézünk a tükörbe, és keresi a szemünk azokat a hibátlan, tökéletes kontúrokat, azt a hamvasságot, azt a feszességet. És nem találja, szóval veszünk valamit a Dove-tól, ami megígéri, hogy majd ő megadja nekünk, meg diétázunk, sportolunk, akár tök szakértő módon, akár még fitneszmodellnek is állunk, és megcsinálunk egy versenydiétát, hogy huszonöt percig meglegyen az a forma, amire díjat adnak, vagy elmegyünk plasztikai sebészhez, hogy ő csiszolja ki ideálisra, amit az életmódunk, meg a genetika, ez a dilettáns barom nem tudott megfelelőképp kialakítani.

Mielőtt valaki kérdezné, nem tudom a megoldást, csak gondolkodom, próbálom felfejteni, kérdezek. Én sem fogom lemondani a cukorpaszta-időpontomat és megveszem az ehavi hajfestékem is, és félálomban is kispirálozom a szempillám, és rákenem reggel a bébékrémet az arcomra, majd szomorkodom kettőt, amikor fényleni kezd. Tükröződő felületben megnézem a sziluettem, képzeletben farigcsálom itt kicsit kevesebb, ott kicsit több, ahán, na ííígy jó lenne. Nem, sosem lesz olyan mintaszerű. Vagy: Fészbuk, valami fotó egy boldog pillanatról, teli szájjal nevetek, hát igen, ilyenkor bizony ide rendeződik egy ránc, oda egy gödröcske, amoda meg egy árnyék, hát, igazán visszafoghatnám magam, ha félcentivel kisebb a mosolyom, akkor… Na nem, ezt így nem lehet, így nem lehet élni. Most vagy az van, hogy az összes ember mind egy szálig kibaszott szarul néz ki, vagy az, hogy mindenki elég szép – csak a látásunk rossz.

Azt kellene felismerni, hogy az ember teste egy olyan szerkezet, amelynek az egyébként felfoghatatlanul zseniálisan kitalált, gyönyörűségesen funkcionáló alkatrészeit gyanús, ragacsos, szagos folyadékok olajozzák, időközönként itt-ott felszínre törve. Egy haláláig örökmozgó gépezet, amire illetlen helyeken zsír, pörsenés meg szőr nő, melyeknek a jelenleg érvényes szépségeszménynek megfelelő mértékű távol tartása és/vagy eltávolítása  indokolatlan mennyiségű munka árán IS gyakorlatilag lehetetlen. Merthogy az elvárás egész egyszerűen: e három dologtól (zsír/bőrhibák/szőr) a tested teljes felülete minden időpillanatban mentes legyen. Álljunk meg néha egy pillanatra és gondolkodjunk el e helyzet abszurditásán. Igen, most lehet megereszteni azt a bizonyos keserű félmosolyt a világ felé, és egy másikat, némi szeretettel, oda, a tükörbe.

Reklámok