Egy kolléganőmnek ma volt a búcsúebédje – az olaszok a piadinával még egy sima szendvicsből is képesek gasztronómiát csinálni. E kolléganőm távozásával immáron senki nem maradt a cégnél, akikkel elkezdtem együtt dolgozni. De nem ezért gondolkodtatott el a távozása. Ő ugyanis downshifter.

A downshifter olyan ember, aki úgy dönt, hogy leszáll a fogyasztói társadalom kegyetlen dolgozz-költs-dolgozz-költs mókuskerekéről, és egyszerűbb, kevesebb idegbajjal és túlmunkával járó, munka és szabadidő egyensúlyára törekvő, lassabb életet választ. Vállalva a jó eséllyel kevesebb bevételt, a saját fogyasztásának visszaszorítását a mindent akaró, örökösen többet birtokolni vágyó normával szembe menve, amit a fogyasztói társadalom ró rá. Az elidegenedett, elmagányosodott posztmodern ember úgy dönt, hogy több pénz helyett inkább ezentúl több értelmet keres az életben.

Véreskezű tőzsdecápák borítják rá az asztalt a pöcsarcú főnökükre, és mennek el inkább gyöngyhalászni, üzleti elemzők döntenek úgy, hogy ők márpedig dalmatákat fognak tenyészteni, menedzserlányok váltják le a klaviatúra kopogását a masszázsolajok illatára. Tele van a filmtörténet ilyen sztorikkal: Bor, mámor, Provence, Édes november, vagy a világ legjobb filmje, örök kedvencem, az Amerikai szépség, melyben az isteni Kevin Spacey alakította Lester jól fizető, cserébe idegbeteg munkáját a cseréli hamburgersütésre, szabad idejében meg progresszív rockot hallgat, tép, és fekvenyom. Közben megtanulja újra egyenesen tartani a gerincét és mintegy mellesleg megérti az életet. Ami, by the way, nagyobb kihívás, mint fél százalékpontos emelkedést produkálni a téged foglalkoztató multi részvényeinek árfolyamában – melynek hasznát tőled ezer kilométerekre élő kisnyugdíjas részvénytulajdonosok fogják elkölteni egy újabb, a nyolcéves unokájuknak szánt öldöklős videójátékra.

Hajrá, Márti! Ha nagy leszek, én is downshifter leszek.