Imígyen szóla. Én sem szeretem a szót, és igen, valami ilyesmi miatt. Viszont praktikus és nincs jobb helyette, szóval használni vagyok kénytelen. Ma filmezünk, és közben látókört tágítunk. Tágítunk. Höhö.

“There are people who are so rabidly homophobic, and I just find that fascinating. It’s as if you met someone who was absolutely spend all their life trying to get rid of red telephones”. Ezekkel a sorokkal indul Stephen Fry BBC-nek készített, pár hete a Youtube-ra felkerült kétrészes minisorozata. Itthon addig állhatunk fél lábon, míg leadja bármely tévécsatorna, még jó, hogy van internet. (Már amikor, ugye, kedves UPC. Már ameddig, kedves Nagy Testvér.)

A sztori: Stephen Fry felkerekedett, és ráérő idejében a világ különböző pontjaira tartó repülőgépekre és vonatokra ült kameramanostul, és elkészítette Az Out There című produkciót, hogy bemutassa a melegek, illetve a queer közösség életét világszerte, valamint, hogy kamerák elé állítson néhány megrögzött, és így vagy úgy döntési pozícióban lévő homofóbot. (Díszes társaság.) Neki fontos, mert ő maga is vállaltan meleg, nekem meg azért fontos, mert általában böki a csőröm az intézményesített jogsértés – mint a melegjogok korlátozása ugye – meg főként az ezek hátterében meghúzódó emberi tudatlanság és/vagy ostobaság. Igen, ostobaság. Sarkos vélemény, ez van: az én világképemben értelmes ember nem engedheti meg magának a homofóbiát. Ha úgy tetszik, a ‘homofób’ és az ‘értelmes ember’ halmazoknak az én értelmezésemben nincs metszete. Bocs.

Visszatérve a filmre. Az első részben Fry először is a saját háza táján néz körül: mi a helyzet a briteknél? Mióta legális egyáltalán homoszexuálisnak lenni? (Ez is milyen abszurd bazmeg… Mióta legális balkezesnek lenni? Vörös hajúnak?) Sírdogálunk egy esküvőn, beugrunk Eltonékhoz, meg a World Pride-ra, majd, amikor már kezdenénk a hamis hitbe ringatni magunkat, hogy nincs is itten semmi baj kérem, átugrunk Iránba – csak képletesen, mivel nem adtak engedélyt a forgatásra – ahol máig halállal büntetik a másságot.

Majd elutazunk Ugandába, hogy egy tisztelendőatya (tiszteljen téged egy talicska lapostetű) személyében bepillantást nyerhessünk egy bődületesen ostoba lélek mélységeibe – na, ebből lesz még pár a filmben – aki úgy mixeli az áltudományos propagandát az análfixációval, hogy azt Tom Cruise is megirigyelné. Szerencsére alternatív véleményekkel is találkozunk, hősiesség, tragikum és optimizmus váltja egymást. De azért mégis itt, a sztori ugandai részében találkozunk a legbetegebb elmével, egy politikussal, aki szerint egy kislány megerőszakolása az mégis csak inkább rendben van, mint két felnőtt férfi közös beleegyezésen alapuló nemi aktusa, minthogy azért mégiscsak az a normális módja a szexnek. Mármint igen, a nemi erőszak, elvégre férfi, nő, egy kuki, egy nuni, mi baj lehet? (Igen, most lehet agyvérzést kapni.)

Inkább vissza is ülünk a repülőre, mert “innen lentről semmi se szép, mert kirajzolódnak a részletek” és az USA felé vesszük az irányt. Hollywood… a szép emberek, és a “reparative therapy” földje – helyreállító, átnevelő kezelésnek lehetne fordítani. A LOL-mutató kileng az egésztől, főként, amikor az eljárás kidolgozójának kissé megnyúlik az arca, amint Fry közli vele, hogy így külsőre egész kiváló meleg lenne belőle. DAT FACE:

Egy ilyen film nyilván nem lenne teljes Barney nélkül – aki személyében demonstrálja jó sok sztereotípia hamisságát, így az első rész végén még hozzá is beugrunk. Édesek a gyerekei.

A második részben először Brazíliába utazik a stáb. Négymilliós tömeg hömpölyög a helyi Pride-on: ismét hátradőlnénk, jó van, van remény – viszont annyira azért nem fényes a brazil helyzet sem, egy megtámadott transzvesztita története, egy újabb önigazoló, populista, általánosító, brazil néplélekről papoló, homofób politikus, és egy megkínzott és meggyilkolt fiát gyászoló brazil anya története túlságosan is életszerű képet ad az árnyékos oldalról.

Nagy hőségből nagy hidegbe – irány Putyinföld. Aktivisták, meleg szülőkkel élő hetero – ám szüleik miatt csaknem törvényen kívüli – fiatalok, közéleti alapigazság: “Look at Putin, look at Dobby the house-elf, and remember that’s all he is. He’s a little house-elf.” Ezzel a felütéssel térünk be egy újabb politikushoz, aki ennél nevetségesebb helyzetbe már nem is hozhatta volna magát, ha másért nem, már ezért az egy momentumért érdemes megnézni a filmet, sokat tanulhatunk a homofób lélek rejtelmeiről.

Utolsó állomás: India. Britektől kapott törvények ülnek az ősrégi hindi törvényeken, a nagy zűrzavaron végül mégis csak – pátoszriadó! – a szeretet lesz úrrá: a család ereje, úgy tűnik, sokkal nagyobb, mint bármilyen sztereotípiáé. Már akik vannak olyan szerencsések, hogy családban élhetnek. A transzszexuális/transzgender/interszexuális hidzsrák közé érkezünk, akiket történelmileg mint az istenekkel kapcsolatban lévőket, nagy tiszteletben tartottak az indiaiak, viszont mára a társadalom peremére sodródtak, kitaszítottak lettek, s kitaszítottságuk miatt egyéb lehetőség híján főként  szexmunkából élnek – már ameddig élnek, ameddig a rohamosan terjedő HIV és a kontárok által végzett átalakító műtétek szövődményei engedik.

A végső üzenet – a sok ijesztő, még jócskán javításra szoruló álláspont ellenére – számomra mégsem tud szomorú lenni. Mert ez a sok arc, sok sors, sok gondolat – ez az elhivatott küzdelem a változásért – soha nem hiábavaló.

S végül a filmek, nézzétek meg, összesen két óra, ebben a nyálkás időben épp ideális.