Politikai filozófia, maffia és légió, pénz- és kisemberek, kultúra és adatdömping. Könyves poszt és hype-vadászat egy posztban. Hatékonyság, kollégák, hatékonyság.

Majdnem mellékeltem egy könyvborítót, merugye a képes posztot X százalékkal többen kattintják, de ez esetben a bennem élő ex-művészetis győzött a szintén bennem élő marketinges felett: nem posztolok könyvborítót, mert az olyan ronda, hogy komolyan nem értem, a máskülönben kifinomult ízlésű szerző retinája hogy nem kezdett el szirénázni a látványtól. Robin Cook és Stephen King legízléstelenebb borítóival simán felvenné a versenyt. No de eltértem a tárgytól, hogy lehet már így kezdeni egy könyvértékelést, piffegyfüles.

Az úgy volt… hogy bevallom, töredelmesen bevallom: én imádtam Frei mindkét korábbi regényét. De azzal az ugrándozó lelkesedéssel, amikor társasági programokat mondasz le, hogy otthon maradva kiélvezd az élményt, amint olvasás közben szinte érzed, szinte látod magad előtt, ahogy az agyterületeid fel-felragyognak sorra egymás után, ahogy a szellemi táplálék aktiválja egyiket a másik után. Mert minden hibáival együtt Frei minden eddigi könyvénél mindig megvolt ugyanez az élményem, ahogy a sztori mellett mintegy mellesleg felbukkanó aprócska, szemcsillogtatóan izgalmas adatmorzsákat csipegettem. A plasztikbomba működési mechanizmusa, a gáztározók belső felépítése, távoli kultúrák rítusai, futurisztikus technológiák kialakulásának története. Apróságok, valójában a történethez egyáltalán nem nélkülözhetetlen részletek, amelyek mögül ugyan kiérzem a szerző intellektuális hiúságát: “na, mit szólsz, miket tudok?”, de azonnal meg is bocsátom neki puszta önzésből: nekem ettől jó, nagyon jó, “i get high on intelligent conversations”, enni adtak az értelmemnek, köszi. Ezt a 2015-től is megkaptam. Körítés, tudom, IQ-nyalóka, parasztvakítás, de sajnos annyira nem vagyok értelmiségi, hogy ne tegyen boldoggá. Velem igazán nem nehéz. (Amúgy de, de ebből a szempontból pont nem.)

A 2015 – az exszakács/légiós/mesterlövész/országmegmentő atomszexi betontestű André története mellett – egy gondolatkísérlet, a “mi lett volna, ha?” és a “mi lenne, ha?” alternatív valóság- és jövőképe. Ha 2006-ban lemond az akkori, ha a válság bedarálja a mostanit, ha ezután egy – egyébként a jelenlegire zavarba ejtően hasonlító karakterű – istenkomplexusos zsebnapóleon miniszterelnöke lesz az országnak, aki hatalmától megrészegülve kicsit túltolja a hatalmát biztosító trükköket, így a 2015-ös választásokon a valójában kisebbségbe szoruló kormánypárt – köszönhetően az előzetes ügyes szabályozásnak  (vö. választási csalás) – valahogy mégis ismét nyer. A népnél kiborul a bili, ez még a kisebb baj, a politikával marionettező gazdasági elit elpártolása már aggasztóbb, képbe kerül a maffia, meg a fizetett csőcselék, káosz, piros a vér a pesti utcán, meg amit akartok.

Ebbe a háttérbe tagozódik be több szállal a főhős története, indulva a 2015-ös választások napjától, amikor képet kapunk az éra korrupt működéséről, vissza- és előrekapcsolva múlt- és jövőbeli eseményekhez, izgató kis időcsikicsuki. Ezt például szerettem, engem nem akasztott meg a sztori követésében, és a feszültség ügyes fokozása mellett filmszerűvé tette a történetet – mégiscsak tévésnek indult ez a jóember, és fanyaloghatunk akárhogy, meg csinálhatunk webes mémeket a beszédmódjából, egészen értett a dologhoz.

Nem szerettem viszont André sztorijának néhol kikandikáló olcsóságát. Az előző két regényben ez nem volt jellemző. Olcsó… nem a legjobb szó, nem biztos, hogy érthetővé teszi, amit gondolok. Ezt az elrablós-bosszúállós-telefonbakeménykedős amerikai akciófilmes jelleget, a férfi-nő kapcsolat képletezettségét (1-es típus: visszataszító milliárdos és butácska, pénzéhes, “dugnivaló” cicababa; 2-es típus: egymástól eltávolodott házaspárok, ahol a férfi életének oly nehéz, a politika súlyától roskadozó terhét már nem meri megosztani az asszonnyal; 3-as, az idealizált típus: kiemelkedően előnyös külsejű, okos, művelt nő és férfi kapcsolata, ahol mindenki nagggyon sikeres bizniszvu/men, élet a tökélyben, lappangó titokkal a háttérben). Aztán: értem én, hogy akció-kalandregény, de ebben a regényben André mégis már-már sztívönszegáli magasságokban szárnyal, minden sikerül neki, pechje sincs igazán, mert ő annyira vérprofi és harcedzett, hogy igazán mit kötekszenek vele ilyen csumpi kisrendőrök, amikor gyakorlatilag sérthetetlen, és az akció hevében még kellemes társaságnak és izgató, vágykeltő férfinek lenni is marad ideje. Tökélyeszmény, hm?

És nagyon-nagyon nem szerettem a szereplők szájába adott moralizálást. Nem azt, hogy van, nem a sokszor nagyon is egyértelmű üzenetet (lásd. egy bekezdéssel lejjebb), hanem azt, ahogy megvalósul. Ezt a didaktikus, mutatóujjat feltartva kioktató, coelhoid kinyilatkoztató stílust. Ami ismét csak új, az előző két regényben ez is sokkal kifinomultabban valósult meg. Ahogy a szereplők monologizálnak gondolatban… nagyon olcsó, nagyon lebutított, nagyon közhelyes módon. Leegyszerűsítve, ha úgy tetszik, populistán, hogy mindenki jól megértse. Én azt állítom, azt remélem: senki nem ilyen egysíkú. Amikor az egyszeri ember, mondjuk egy nyomozó belső monológot folytat, az nem ilyen sémaszerű, nem ilyen életidegen megfogalmazása örök igazságoknak, nem folyamatos citálása “ebbe a mai világba” típusú közbeszéd-fordulatoknak. Úgy képzeld el, mint amikor a 70-es években készült ZS-kategóriás bűnügyi filmekben narrálják neked a szereplő gyökkettes gondolatait. Jobbat mondok: Szomszédok. “Drága a parizer, és nem is valami finom, de hát nekünk, itt a panelben ilyen jut, ez a helyzet.” Most komolyan, ilyen sematikus az ember? A kisember is, a politikai-gazdasági csúcsragadozó is, meg az egyébként főhősnek választott, s mint ilyen megszerettetni szánt nagyon okos, nagyon mély, nagyon sokat látott André is. Az ő gondolatai is olyan egyszerűek, mint a faék. Olcsó közhelyekkel, formulákkal operál, komolyan, slágert lehetne írni mindegyikből – “az alvilágnak nincs romantikája”, gazsuálja a néplélek bólogatva, szívből átérezve a lényeget (nem). Ha a szereplők egy regényben ilyen fekete-fehérek, mindig azt érzem: én vagyok hülyének nézve. Hogy mi, az olvasók is ennyire korlátoltak vagyunk, hogy csak ilyen leegyszerűsített figurákat – és a szájukba adott véleményeket – vagyunk képesek megérteni, csak az A-ból B következik típusú ok-okozati motivációkat vagyunk képesek feldolgozni, átérezni. Ne már.

A regény fikciónak titulált, de valójában csak épphogy, tessék-lássék leplezett meta-párhuzama a jelen nagyon is valóságos szereplőivel és történéseivel viszont engem nagyon szórakoztattak. Kicsit görbe volt a mosolyom, de mégis. Az egymásnak még nevükben is minimális közéleti rálátással megfeleltethető személyek és események keserédes, kínunkban vihogós görbe tükröt tartanak a jelennek. Egyértelmű állásfoglalás ez Frei részéről, ahogy most kicsit körbenéztem a blogszférában a könyv kapcsán, azt látom, hogy sokakat ez bánt. Vastagon személyfüggő, engem nyilván azért nem bánt, mert nagy vonalakban egyetértek. Nevetséges, groteszk a közéletünk, szegény Örkény ha élne, ontaná magából az egyperceseket, és még nagyon nem is kellene kiforgatnia a tényeket, a valóság önmagában hordoz annyi abszurditást, hogy kiakad a mutató.

Tehát matek: nem szerettem a didaktikusságot, sem a sztoriban, sem az üzenetben, ez kettő. Szerettem az adatmorzsákat, a szálak-helyszínek-idősíkok közötti váltogatást, és szerettem a meta-párhuzamot. Már így is pozitív a mérleg, de még egyet hozzáteszek: mindig szeretem azt az élményt, amikor ébren van tartva az érdeklődésem, a letehetetlen könyv élményét – ez egy kicsit a pozitívumként értékelt elemek összhatásaként jön létre, de mégis. Így all in all határozottan inkább szerettem a 2015-öt, mint nem. És mindenképpen nagyon szeretem a nyilvánvalóan kolosszális mértékű munkát, ami a könyvben fekszik, az elképesztő mennyiségű kutatást, a még az egész közeli múltra is reflektáló részleteket – nagy hajtás lehetett az újonnan érkező tények ismeretében folyamatosan update-elni a könyvet, tisztelet. 8/10, eteti magát, izgalmas, megérdemli a hype-ot. André most a szerző nyilatkozatai alapján egy időre pihenőre megy, következő regénye másról fog szólni, én majd azt is jól elolvasom, mert hát na, sose lehet tudni, mikor jön jól a plasztikbomba működési mechanizmusának ismerete.