A legjobb táncos filmek

Lánctalpas volt az előző poszt, kellett is egy nap blog nélkül, hogy kipihenjem. Így aztán, a hangulati egyensúlyt helyreállítandó ma kíméletes téma, filmes poszt a feelgood jegyében, avagy a kedvenc táncos filmjeim.

Előrebocsátom: végtelen listát lehetne írni. A táncos filmek ugyanis valamely érthetetlen okból általában élvezhetően szoktak sikerülni, úgy a gigabüdzsés sztárparádé verzióban, mint a ZS-kategória legalján. Mondjuk ennek az lehet az oka – odafigyeljél, coelhoid nagyigazság következik – hogy a tánc önmagában is csodálatos, hogy a viharba ne lenne jó filmvásznon? Ha maga a film vállalhatatlan, még mindig ott a tánc, ha az jó, meg van mentve a produkció. Nos tehát.

centerstage1

Különdíj:

Vezet a ritmus – Take the Lead (2006)

Vannak sokkal jobb táncos filmek, de ezt láttam legutóbb, friss az élmény. Ami miatt különleges: egyrészt életrajzi, igaz történet alapján készült, és az olyat szeretjük. Másrészt: a táncos filmektől eltérően csínján bánik a szentimentális nyákkal. Sem a romantika, sem a tragédia, sem a szexus, sem az intrika nem csurog a plafonról, amiért ezúton is háláját fejezi ki a jóízlésem. Harmadrészt: – ami nélkül igazán jó táncos filmet nem lehet csinálni (lásd Dirty Dancing, hát mi az a suta topogás már?) – zseniálisak a koreográfiák. Egész sokat kell rá várni (szintén tipikus táncos filmes elem, nyilván a végére hagyják a sziporkát), de a film végi versenyjelenet táncai azért olyan feszültséggel operálnak, hogy effektíve befeszült izmokkal néztem. Ügyes, na. A sztori: adott egy latino tánctanár, eredendő hajlammal a romantikára, a köreiben kevéssé jellemző elhivatott szociális érzékenységgel, finoman a háttérben jelenlévő tragikus múlttal, aki érthetetlen  módon beáll lakóhelye legproblémásabb negyedének legproblémásabb iskolájába, hogy a legproblémásabb, büntetésben lévő bajkeverő tiniknek szalontáncokat tanítson, ha akarják, ha nem. Az elején nyilván nem, de – mivel mégiscsak egy táncos filmben vagyunk – aztán hamarosan már igen, közelednek egymáshoz álláspontok és ellenségek, az ellentétek bájosan didaktikus módon vonzzák egymást. Hát persze: dunci kövér feka lány és cingár vörös wannabe-eminem; Biedermeier-szekrény méretű feka rapper rác és csilliárdos anyuci pici lánya, hát ez csak természetes. Táncos filmet nézünk, ne várjunk itten anyegini mélységeket. És a végén aztán van siker, meg elégtétel, meg remény, meg szolid romantika, miegymás, szóval megkaptuk, amit vártunk a pénzünkért.


(btw a teljes film is fenn van a youtube-on, justsayin‘)

Különdíj 2.0:

First position (2011)

Jaj, hát ez valami elmondhatatlanul zseniális. Kétszer láttam, és még végtelenszer fogom megnézni. Jaigen: sziasztok, Lola vagyok, és balettoholista. Aprópici különbség, hogy ez nem fikció, hanem egy dokumentumfilm, és itthon tudtommal nem mutatták be a mozik, sajnos – ebből adódóan csak eredeti nyelven található meg a mindenütt. Adott hat táncos, hat különböző nemű és korú fiatal, különböző család és gazdasági háttérrel, a világ hat különböző pontján. Sorsaik egy ponton találkoznak: a Youth America Grand Prix nevet viselő gigamegabrutál balettversenyen. Mi pedig végignézzük az ide vezető utat, a szereplők hátterét és történetét – a tragikus sorsú afrikai árvától controlfreak mami nevelte ázsiai kislányig szóródik a skála – illetve  magát a versenyt. Gyönyörű képek, megrendítő akaratú emberek, motiváció.

TOP 3.

Kötelező táncok – Strictly Ballroom (1992)

Na jó, ez egy klasszikus. Mondjuk amikor először láttam, körülbelül nyolcévesen, akkor ezt még nem tudtam, ennek ellenére kiválóan bele tudtam szeretni a főszereplőbe, akivel kapcsolatban szilárd meggyőződésem volt hosszú ideig, hogy ő a legjóképűbb fiatalember a hús-vér emberek kietlen sivatagában (mert azért a kis hableányos Eric herceg volt a non plus ultra mégiscsak). Aztán eltelt sok év, és még mindig nem tudtam, hogy ez egy klasszikus, csak annyi maradt meg bennem, hogy egy olyan film, amiben paso doblét táncolnak. És amikor lett az nagy csodálatos internetem, akkor ezen egyetlen info mentén találtam meg. Amúgy ilyet érdemes csinálni, gyerekkorban mély benyomást tett filmek-könyvek újranézése-olvasása felnőtt fejjel? Hatalmas élmény. (Épp a napokban tervezem tízéves korom kedvencét, a Ki lesz a győztes? című semmiséget újraolvasni. Akkor azt hiszem négyszer vagy ötször is elolvastam, annyira tetszett.) Na de, vissza a filmhez. Az történt első felnőttkori újranézés alkalmával (egyetem eleje, kb. húszéves voltam), hogy meg kellett állapítanom, hogy már süldő gyermekként is remek ízlésem volt. 😀 Ez a film ugyanis egyfelől egy klasszikus táncos film, másfelől önmaga paródiája is egyben. Szürreális hátterek és jelenetek, helyzet- és jellemkomikum, a két főszereplőn kívül csupa túljátszott, groteszk, ideggyenge szereplő, szándákosan túltolt gesztusok: ausztrál filmről beszélünk, az ausztrál márpedig az én olvasatomban nem más, mint egy kengurus angol plusz egy akcentuscsavarral, szóval nem csoda, hogy a kattant angol humort és esztétikát hozta ez a film is. Meg azután egyébként a rendező további filmjei is: a DiCaprio-s Rómeó és Júlia, aztán a Moulin Rouge, Ausztrália (jesszusom, de utáltam mindkettőt, utóbbinak kizárólag némi meztelen férfitest okán bocsátottam meg), meg aztán a tökéletesen ismeretlen, senki által sose nem látott, hallott, idézett, egyáltalán nem szénné játszott filmzenéjű A nagy Gatsby, ugye. A Kötelező táncok sztorija egyfelől tipikus táncos filmes téma: a kiemelkedő tehetségű, de összeférhetetlen táncos, hisztis partnerét leváltván új, kissé ügyetlen, csaknem kezdő partnerrel készül fel a mindent eldöntő versenyre, szintén tipikus rút kiskacsa vonallal erősítve, másfelől viszont olyan izgalmas, jó értelemben vett nem hollywoodi megvalósítással, ami mindenképpen kiemeli a táncos filmek mezőnyéből.

TOP 2.

Billy Elliot (2000)

Klasszikus szintén. Mondjuk én világtól elzárt falusi tajtparaszt leánykaként egyáltalán nem tudtam a létezéséről egészen addig, amíg elsőéves egyetemistaként 2007-ben el nem kezdtem olvasni néhány fantasztikus meleg fiú blogját, ezek egyikén futottam bele ugyanis a Billy Elliotba, mint a queer közösség által érthetően nagyra tartott “semmi baj, ha más vagy, mint a többiek” gondolat egyik alapművével. Billy ugyanis nem elég, hogy fiú – akik, mint az közismert, kizárólag labdajátékok és verekedős sportok iránt érdeklődhetnek – de nehezítésképpen egy brit szénbányász fia, ahol az említett sztereotípiák még az átlagnál is erősebbek, és ezzel a háttérrel még mindig van pofája beleszeretni a balett világába. (Jaigen, ez is balettos, sziasztok, Lola vagyok és balettoholista). Apu és nagytesó közben sztrájkol, a család a szétesés szélén, de Billy csak táncolna. Megkapóan együgyű kisfiú amúgy, két értelmes mondatot nem tud összerakni – például ezért is nagyon jó ez a film, nem heroizálja a főhősét. Billy csak egy nem túl okos kisfú, aki valamiben kiemelkedően tehetséges. Ami meg azért nagyban fontosabb, mint bármely politikai tett.

TOP 1.

Rivaldafényben – Center Stage (2000)

Tádám! Említettem már, hogy balettoholista vagyok? Ha mindezt kiegészítjük a képzős múltból eredő vizuális ingerkényszerrel, meg azzal, hogy rajongásig imádom a pop hőskorát, akkor viszonylag érthető, hogy a Rivaldafényben az abszolút kedvenc táncos filmem, negyedévente minimum újranézem. Balettról szól, fifikás, feszes látványvilággal, tisztességes dramaturgiával, és a poptörténet legzseniálisabb darabjaival, Jacko, ugyebár, hova ragozzam, a film végi Jamiroquai dal az all time favourites tízes listám első öt dalában tuti benne van. Mely dal alatt egy bitang jó crossover koreográfia történik a képen, amúgy mintegy mellesleg (kapott is díjat érte szépen). A sztori egyébként nem egy nagy eresztés, klasszikusan a menő iskolában X különböző fiatal, köztük főhősünk küzd az életben maradásért, a balett mellett kifigyel némi rumba, jazztánc és bulimia is, szokásos intrikák, szerelmek, picit összetört, de még hegeszthető csontok és szívek. Az egész film annyira tökéletes feelgood-élmény, hogy ha esze lenne bárkinek a honi kereskedelmi televízióknál, akkor karácsonykor vetítenék, mert hogy csilliókat keresnének a nézettségi riportokkal, az hótisten. Ez a film nem okoz katarzist, (bár egy kisebb vizuális orgazmust simán), nem feszeget filozófiai vagy társadalmi kérdéseket. Ezt a filmet egyszerűen jó nézni, feltöltő élmény, fül-, szív- és szemnyalóka. Nemhogy lassan újranézném.

Reklámok