NeMLM

Nem kell a szememet megdicsérni, tudom, hogy csillog. Nem kell ecsetelni, hogy az én kvalitásaimmal micsoda távlatok, tudom, mer az anyukám mondta, hogy szép ügyesen össze tudok fogalmazni két egészséges mondatot, s ezzel még kormányszóvivő, topmenedzser, CEO is lehetnék, nemhogy multilevelmarketinges. Nem leszek, hagyjál, nem akarlak megbántani, és ha forszírozod, meg foglak. Mondjuk lehet, már azzal is, ha tovább olvasol. Én szóltam előre.

Ó, nehogy azt hidd, hogy ítélkezem, voltam én már ott, nem tagadom én azt. Kétszer két alkalommal találtak meg, ugyanennyiszer táncoltam vissza a szakadék széléről. Mindig majdnem, majdnem, és a szenzoraim – meg a barátaim – mindig az utolsó pillanatban, de még épp időben jeleztek. És közben felfedeztem egy tendenciát: ez az út, amit te kínálsz, ez is olyan volt mindig nekem, mint a külföldre költözés gondolata: csak akkor fordult meg a fejemben, ha az életem a szétesés szélén, valami nagy-nagy baj, rossz irány felé tartott, mindig a kétségbeesés, reménytelenség, elveszettség szülte, mindig olyankor, amikor vagy a világ körülöttem vagy én a világomban nagyon nem volt, voltam rendben. A válsághelyzetekben, hogy röviden fogalmazzak. És a válsághelyzetekben a menekülésen túl egy tendencia szokott még jellemzően felerősödni: a szélsőséges eszmék. Én kérek elnézést a párhuzamért, de ha egyszer ott van.

A kétségbeesés szélén sem gondolom, hogy segítene egy alapvetően az összes szabad pszichikai energiádra igényt tartó munka: gondolj mindig ránk, a pontjaidra, a szintedre, a potenciálra, a célodra. Pécén, telefonon háttérképed, fácsén borítóképed a cégalapító? MIVAN? Olvassál feljebb három sorral, majd keress rá a személyi kultusz kifejezésre. Aztán: mi van, ha nem vagyok kétségbeesve? Amúgy lehet, hogy azért csillog a szemem. Olyan munkám már volt, amit utálok, nem kell még egy, a mostanit meg az idő legalább 75%-ában szeretem, igazán nem lennék jó bizniszvumen, ha lecserélném.

Pláne, hogy az ügylettel együtt jár a kapcsolatok devalválása. A barátaid arca helyén dollárjel, fejük felett számláló jelzi, mennyi jutid (sic!) lett belőlük. Ne válts engem forintra, euróra, dollárra, jenre, amikor engem valóra váltani illenék. Ügyfél. Még a hangzása is borzalom. Szponzor, mentor, szupervájzor. És – már megint ideológia, de ha egyszer úgy szórjátok a párhuzamokat, mint a csillagszóró a szikrákat, akkor mégis mit tehetnék – a szintek, mint kasztok: én inkább maradnék pária.

Bár meglehetősen nagy szükségem volt a legutóbbi fizetésemelésemre, mert megvan a helye, de – kulcsgondolat következik – kizárólag a pénz nem motivál. Y generációs vagyok: és hát ebben a generációban mást se. Nekem jó tükörbe nézni (még akkor is, ha nem vagyunk szépek). Van egy kis istenkomplexusom: mámorítóan jó dolog teremteni. Ha sikerül az életem, akkor soha nem kell olyan munkát végeznem, amivel az “érték”, amit létrehozok, kizárólag a pénz. A pénz megteremtése nem teremtés, a pénz – nagyon fontos distinkció – csak a mellék-, nem a végtermék.

Ha már pénzt számolgatunk: statisztika. Amilyen stréber vagyok, a gyűlöletes matekból is ötösre érettségiztem, és még az egyetemi statot is megtanultam a végén egy stabil hármasra, szóval all in all barátok vagyunk, a statisztikák meg én. Ajánlom tisztelt figyelmedbe ezt az okos kis linket. De ha nem elég hiteles, íme ugyanez a wikin. Én értem, hogy végül is az a 0,58% simán lehetsz te is, mert ugye lehetetlen nem létezik, és egyéb kispárnahuzatra hímzett motivációs bullshitek, meg a Likó Marcell is megmondta, de azért mi lenne, ha te most engem elkönyvelnél veszteségként született vesztes negatív kispolgárként, én elmorzsolok egy könnycseppet, és mindketten mennénk a dolgunkra?

No jó, előtte még – éljen a közgazdaságtan – vezessük be a jelenérték és a jövőérték fogalmát. Hogy ugye valamely jószág birtoklása neked mikor fontos: most, vagy később. Ha később több lehet belőle? Akkor is most, vagy akkor inkább később? Márpedig ha az életemről van szó, akkor én nem vagyok képes kizárólag jövőértékben gondolkodni. A sok-sok évvel késleltetett jó nekem nem elég jó. Nekem most is legyen jó, ha nem is olyan elementárisan tökéletesen, de legalább egyértelműen és többségében. X sok év után n ideig hawaii? Kit érdekel. Én nem révbe akarok érni, ha egy gályán kell odáig eljutni, én úgy akarok utazni, hogy ne verjék a fülembe ordítva az evezés tamtam-ritmusát. Nem óhajtom az élet elkezdését X évvel eltolni a majd valamikori jövőbe. Majd ha meglesz a ház-autó-házastárs-gyerek-goldenretriever? Túl sokat néztél tévét. Nagyon messziről indulva, és az egész ellentét legmélyén a keleti és a nyugati gondolkodás alapvető különbségei húzódnak meg. Míg a nyugati – zsidó-keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó – gondolkodásban az élet célja magunkat az akadályokon, kínokon, buktatókon átvergődve elérni a megdicsőülést, a sok-sok szívás, az árnyékvilág után a megérdemelt mennyei örök hepajt, addig a keleti gondolkodás szerint maga az utazás a cél. Ami nekem már csak azért is szimpatikusabb irány, mert meggyőződésem, hogy abba a bizonyos révbe sosem érünk oda. Nem úgy van az, hogy kell mennyiségű szívás elvégzése esetén kiutalnak neked egy nainnentőlmostmárjólesz-kártyát, sem nem úgy, hogy van egy palack, amiből először a nehezebbik folyadékot kell kiinni, hogy aztán a nehézkes, undi, bűzlő trutyifolyamon magunkat átverekedve onnantól kezdve már csak a könnyed, selymes, illatos nektárt kell befelé szlopálni. Az sajna egy strapapalack, amit már körberugdostak kétszer egy focipályán, szóval a kétféle folyadék szép alaposan össze van benne rázódva, nem lehet inni belőle úgy, hogy egyiket vagy másikat elkerüld, jön, ahogy jön, max azt teheted, hogy nem iszol, de akkor meg kimaradsz a játékból.

Hm. Mintha elkanyarodtam volna.

Pedig muszáj, hogy a szektanyelvről, meg úgy általában az alkalmazott kommunikációs eszközökről szó essen – jajj, ez a kedvenc részem. A bicskanyitogató sunnyogás, ködösítés, alakoskodás, a cipő az ajtórésben technika. Ugyan, hagyjuk már, olvastam én is a Rábeszélőgépet. Meg még mellé a fél kommunikációs szakirodalmat, ez lévén a szakmám, és sajnos a diplomámba kiváló minősítést írtak bele, szóval hidd el, tudom és értem az összes metódust és mechanizmust, amit most csatasorba próbálsz állítani leigázásomra. Aszongya a kiccsávó nekem a minap: belevágott egy projektbe, amit szeretne nekem bemutatni. Hajjaj, már jelzett a sziréna, meg is kértem szépen, hogy mondjon konkrétumot, mert ennyi részlet ismeretében csípőből mondom a nemet. És hogy a részesedés meg a multicégek profitja. Jaj, jaj, sikolt a sziréna. De oké, játszásiból most akkor tegyünk úgy, mintha. És akkor most úgy építed fel a mondandódat, hogy legalább hat-nyolc kérdésedre igennel feleljek gyors egymásutánban, igaz? Mert hát utána már nem logikus nemet mondani, ugye? Kognitív disszonancia redukció fogalma megvan? Nincs? Nekem megvan. Nekem már sokan mondták, hogy a kommunikáció nem tudomány, és még az is lehet, hogy atejóédesanyádat igazuk van, de azért van némi haszna. Például remekül szórakozom, amikor az egyértelmű és szilárd elzárkózástól olyan gyorsan változol tüneménycuki énpicipónimból macsetés vámpírrá, mint Salma Hayek az Alkonyattól pirkadatig című örökbecsűben, márpedig az a film egy Rodriguez, gyakorlatilag meg tulajdonképp Tarantino, és hát mind tudjuk, ez mit jelent.

Reklámok