Én nem akartam ma posztolni, de tényleg. De aztán a téma keresztbe feküdt az információs szupersztrádámon. Kikerülhetetlen, mint a fekvőrendőr: PéldaképPontot kap Szirmai Gergely.

Az úgy volt, hogy istenlássalelkem, megbeszéltem magammal, hogy ez így nem megy, hogy nyolc óra munka, két óra blogolás, három óra kórus/önkénteskedés, plusz a mindezekhez felhasznált fiziológiás maslowbazmeg és közlekedés, all in all: oszt aludni ki fog? Barátaim jelentős hányadát hetek óta nem láttam, mi több, chaten is általában harmadik mondat közepénél tűnök el valahova futólépésben, a csepp pofámról leég a bőr, szóval szervezési reformokra lesz szükség, hogy a kecske is meg a káposzta is megnyalja a sóspálcikát. Or something like that. Szóval eldöntöttem, hogy például – bármily fájdalmas is bevallanom ezt – nem fog összeszakadni a világ fundamentuma attól, ha kimarad egy nap a héten, (Itt az olvasók milliárdjai bőszen bizonygatják, hogy de) ergo ma nem posztolok.

De aztán jött a Fight Club. A napom jó részét tipikus szánalmas urbánus módjára plázákban és az azokat összekötő békávé-járatokon töltöttem, hazazuhanva pedig filmmel terveztem lekísérni frissen főzött vacsorámat. Leküzdöttem a vágyat, hogy megnézzek valami könnyed, ezerszer látott feelgoodot, és a filmjeim listájában rákattintottam arra a címre, amellyel kapcsolatban épp a legjobban nyomasztott a rés az alapműveltségemen. Tekintsünk most el annak megvitatásától, hogy hogy a viharba nem láttam eddig, lényeg, hogy megnéztem a FightClubot végre – stílszerűen egy fogyasztóként töltött nap után. Azt sem fogom most ecsetelni, hogy mekkora film is ez. Meglehetősen nagy. De aztán azon melegében megnéztem hozzá a Hollywood Hírügynökség kritikáját. Meg aztán még egy másikat egy másik filmről. És bumm, így lett a chocapic hogy már a sokadik videót kattintom le és lüktető intellektussal püfölöm a klaviatúrába bele Szirmai Gergely dicséretét. Lola felingerelt intellekto-erogén zónája vagyok.

Nem új keletű a dolog. A Hollywood Hírügynökséget már vagy egy éve szeretem, és még ennél sokkal régebb óta létezik. Azok kedvéért, akik háttal ülnek a monitornak: a Hollywood Hírügynökség videoblog a mainstream filmekről készít meglehetősen személyes, szubjektív, tökös és mint ilyen fenomenálisan szórakoztató kritikákat, mégpedig tíz perces kisfilmek formájában. A blog főhőse Szirmai Gergely, az ő fejéből, az ő hadaró száján át ömlenek ki tonnaszám azok az anglicizmusokkal gazdagon fűszerezett zseniális elmebajok, amelyek azt a laza kis száztizenháromezres feliratkozóbázist az oldalára csábították. Jah, jól érted. Filmekről beszél hetente, társadalmi vetületekkel, globális szemlélettel, a közönségétől bizonyos alapműveltséget igénylő oda-visszakapcsolásokkal, tíz hosszú percen keresztül, és ezt az emberek megnézik, mi több, rajongva szeretik. Kiemelném a lényeget, hogy biztos átmenjen az információ: kulturális témában hosszú, intellektuális erőfeszítést igénylő értelmes tartalmat készít és juttat el százezer emberhez. Hát hogy a vérzivataros hédermennykőbe ne lenne számomra példakép?!

Számomra minden az Alkonyat utolsó részének kritikájával kezdődött. Meg még rajtam kívül jó sok embernek, merthogy ez az a videója, amit a legtöbben néztek meg. A hálám mértékét életem végéig különféle muffinokkal fogom kifejezni annak a két barátomnak, akik megismertettek ezzel a fantasztikummal. Most hogy írom ezt, elkezdtem újranézni, de egy perc tizenkettőnél megállítottam, mert a nyerítéstől a párnámba fulladva nem lehet blogot írni. De te azért nézzed meg, már csak azért is, mert beszarsz, meg mert enélkül nem fogod érteni, hogy miről is beszélek ebben a bejegyzésben. Na nem most, majd miután végigolvastál. Nem gondolod, hogy csak úgy elmész itten vihogni.

Amikor épp ismeretterjesztek.

Szirmai Gergő munkássága felüdülés a honi mainstream médiában szokott unott langymeleg/fanyalgó semmitmondásból, amit bármely témában a kritikai műfaj produkál. Mert hogy néz ki egy filmkritika? Alapsztori + bulvárinfó a szereplők sztárallűrjeiről, edzéstervéről és szettjeiről + 2-3 kényszeredett poén + kaszált vagy bukott-e a film bevételek tekintetében. Ennyi. Nulla eredeti gondolat, még annyi se, hogy a szerző rámozdulna-e a főhősnőre. Semmi. Holott ha a film alapszituációja meg stáblistája érdekel, és az, hogy hogyan értékelik az emberek/szakma, akkor felkúszok az IMDb-re, aztán megnézem, ott van minden. Egy kritikától azért ennél egy hangyabögyörőnyivel többet várnék. Bármi gondolatot, valami vitaindítást, gondolatébresztést, állásfoglalást, értelmezést. Ha már elfogadjuk, hogy a kritikus egy szakértő, akkor virítson már legyen szíves némi mélyebb szétcincálást annál, hogy hát tulajdonképpen a Stallone az még mindig Stallone, vagy ha a fanyalgáseszmény felől közelítünk, akkor azt, hogy tulajdonképp egy túlértékelt senki.

És akkor jött ő, Gergő, a maga kategorikus mondataival, asszociációival, sikongatóan zseniális képinzertjeivel, hát az a mókustigrisróka a Twájlájt videóban? Meg a rávágott hangok. Meg a feliratok. Külön elemzést tudnék írni arról, hogy micsoda intellektuális poénfaktor van abban ugye, amikor az elhangzott szöveg/látott kép és a feliratozás egymásra ellenpontoz, kiegészít, reagál. Az ember megpusztul a röhögéstől. És az, hogy vicces, nem csak egy mellékes apróság. Az a sodró szenvedélyesség, ahogy Gergő belelovalja magát a mondandójába, nagyon könnyen tud nagyon ellenszenves lenni. Tipikus példa Puzsér Róbert – akivel egyébként ők nagyon tisztelik egymást, dolgoztak is együtt – akinek ez a szenvedélyes stílusa sokszor már számomra is irritálóan erőszakos és elitista formában nyilvánul meg (pedig…!). Gergő viszont kevésbé vérszomjasan tud változatlan szenvedéllyel megnyilvánulni a neki fontos témáról, s ezzel ugyanolyan hiteles marad, viszont öttel szimpatikusabb, befogadhatóbb lesz. Ettől függetlenül ő is egy megosztó figura, de ennek mértéke lényegesen alacsonyabb, mint Puzsér esetében. Bár, ennek az is lehet az oka, hogy őt kevesebben ismerik, mert ugye egyelőre senkinek nem volt annyi esze a kereskedelmi médiában, hogy Szirmainak egy félórás műsoridőt a kezébe adjon.

Vagy nem is. Jobb ez így. Hát hol mehetne le országos tévéadásban a következő kincs?
/A videó borítóképén a híres Partra vonszolt aszott köteg káka című kép/

Ebben a videóban esszenciálisan megtalálható minden vitamin és nyomelem ami Szirmai kultúrmisszióját jellemzi: éleslátás, metajelentések érzékelése és ismertetése, a mainstream által közvetített értékrend és bányászbéka-színvonal véres szájú kritikája, mindez olyan bravúros verbális és képi kreativitással és humorral, hogy leszakad a fejem az intellektuális gyönyörtől.

És – fangirl alert – egyszer rám kacsintott.

.

.

.