Ma 140 éve egyesült Pest, Buda és Óbuda, s jött létre ez a mi fővárosunk. Ettől hangos ma a média. Meg az X-faktortól, de hadd ne arról írjak. Már csak azért se, mert miért beszélnék bármi másról, ha az évforduló kapcsán most aktualitásnak álcázva áradozhatok életem szerelméről. Mentális térkép Budapestről, avagy a legfontosabb helyszínek.

Budapest.

Nyolcéves koromban láttam először, és mindenre emlékszem. A hajnali ébresztésre, hogy a négy óra valahányas busszal beérjünk Nyíregyházára, hogy ott elérjük az első Pestre tartó vonatot. Arra a várakozó izgalomra előtte este. A várakozás meg a vonatút az ez után következő későbbi Pestre utazások képeivel keveredik, rejtély, hogy milyen logika mentén őriz meg képeket az elme. De ilyeneket, ahogy nagyapám a bicskájával vágja fel a zsemléket (otthonra sosem vettünk zsemlét, minek, hisz ott a kenyér, és a zsemle a valahovamegyünk jelképe maradt azóta is) és tök sok felvágottat teszünk bele. Meg hogy végtelen hosszú az út. Nagyfater elpilled, ha horkolni kezd, finoman bokán rúgom, ne égessen már. Anyuka keresztrejtvényt fejt a vonaton. Két kislány Szitának mondja a Tiszát.

Aztán a közlekedés, az volt a legizgalmasabb számomra. Vihettek bárhova, kábé az izgatott leginkább, hogy milyen közlekedési eszközzel kell odamenni. Kisült az agyam, hogy a metró ÉPP MOST megy át a Duna alatt. Wut??? Hogy lehet már a Duna alatt átmenni? Olyan mélyre semmi se tud leásni. És ha odamegy a víz? És hogyhogy nem látszik sehol a víz tükröződésének tipikus hálós-hullámos fényjátéka? Teljesen nem értem. És hogy miért hozott teljesen lázba, hogy a troli az egy olyan busz, aminek van egy baszottnagy szikrázó ropi a tetején? Pedig emlékeim szerint nem voltak mérnöki ambícióim.

És még az volt a totális fless számomra, hogy mindenütt kutyákat hoztak-vittek. Mármint hogy a buszon. Wut? Kinek jut már eszébe, hogy közlekedési eszközön hurcibálja a kutyáját. A kutya otthon van az udvaron, szaladgálva vagy megkötve, ugat, ha jön a postás meg a batyusárus. Nem állt össze a kis fejemben, hogy hogy lehetnek ezek a pestiek ennyire cool, jófej arcok, hogy kutyákat hordoznak a békávén. És mindet meg lehetett simogatni. Szóval basically az első pesti kirándulásom a közlekedési eszközök és random kutyák simogatásának forgatagát jelentette, kiegészítve a Hajógyári-sziget honvéd-strandjának végtelen menőségével, egy méter mély volt a víz!!! És belemehettem! Egy méter!

Meg a zaj. Abba szerettem bele. Ezerötszáz lelkes kis falumban nap közben is eseményszámba megy, ha elhalad egy autó, itt meg be nem állt a város pofája egész éjszaka. Nem hittem el. A szobának, ahol aludtam, volt erkélye. A ház meg a Bécsi út végén, a Hármashatár hegy lábánál állt, ott az 1-es villamos végállomásánál. Szóval nonstop csilingelt, csiszogott a síneken, csapódott az ajtaja, hát kész voltam. Egyedül aludtam a szobában, szóval jól nem aludtam, hanem kilopóztam az erkélyre és bezsongva néztem az utcalámpák fényeit meg a villamosokat bal felől. Szemben, egész távolból pont látszott abból az ablakból a Szabadság-szobor, jobbról a hegy, még pláza nélkül, ellenben tekintélyes mennyiségű luxusvillával. Lent szemben egy Plus, az is mi már, ki hallott ilyen boltról? Otthon volt a kisbolt, a nagybolt, meg az Öcsike boltja. Plus, Julius Meinl, mi van, pékség? Meki? Hagyjálmár.

És lényegében a Budapest-fogalmam nem is változott sokat, az ide költözésemig. Jöttünk sokszor, családhoz, meg aztán kétnapos kirándulásra (a legmenőbb dolog volt az egész általánosban, ottalvós! érted? Ott-al-vós. Rettentően felnőttnek éreztük magunkat), a szakközépben meg kismilliószor, valahányszor valami érdemi kiállítás érkezett a nagy múzeumok valamelyikébe, nem változott az általános élmény mégsem, csak maradt a kétségbevonhatatlan idetartozás érzése.  Nem volt kérdés, hogy ide jövök egyetemre.

A felköltözéskor először az ijesztő idegenség, lépték, éjsötét ostoba csoporttársak, otthonról hozott para-klisék. Nem segítettek az első egy-két hétben a fél falu által tolt “vigyázz a táskádra”, “sehova ne menj egyedül”, “az a sok huligány”, “sötétedés után pláne sehova ne menjél”, “ledarálnakeltűntem” típusú jótanácsok, kiegészítve az épp akkor olvasott Bűn és bűnhődés végtelenül nyomasztó hangulatával: azt a könyvet azóta sem bírtam elolvasni, és a fővárosi életem harmadik hetének végére életem legdurvább betegségét sikerült produkálnom egy olyan brutál mandulagyulladás formájában, hogy ott komolyan elgondolkodtam, hogy akkor lehet, hogy én most ki fogok csekkolni ebből az árnyékvilágból. Hála a bivaly antibigyónak életben maradtam, hála a kolinak lett társas életem, hála annak a három értelmes embernek, akivel a csoportból lógni kezdtem, hamarosan elfoglaltam jól megérdemelt helyem a csoport számkivetett untrendi elsőpadsoros pedálgépeinek dicstelen gárdájában. És mire ez így lett, addigra rutinná kopott az elején szénné aggódott közlekedés  – atyaúristen, mi lesz, ha eltévedek???!!! – és, bár a táskámat azóta is kényszeresen védem a zsebesektől, a huligány-parám is megszűnt, mondjuk azért a nyócker sűrűjébe ma is csak taxival megyek szívesen.

Az első évben a legtöbb szabadidőmet talán éppen ott töltöttem, a nyóckerben. Ettük a sajtsalátát a törzskávézónkban (jóó, az kilencker), nyitástól zárásig tanultunk a Szabó Ervin Könyvtár palotatermében, a Ludovika környékén szívtuk magunkba a századeleji Pest hangulatát – mert ott van! – és a Bárka Színház mögötti amfiteátrum-padsorokon világmegváltottunk naphosszat, meg szociofotóztunk ugyanott, az Orczy-kertben. Annyira szerelmes voltam plátóilag épp, hogy az érzés örökre beleivódott az Orczy-kert hangulatába, ma sem tudok romantikusabb helyet mondani a városban, pedig azért van egy Margitszigetünk, egy Városligetünk, egy Hűvösvölgyünk meg tulajdonképpen a Goldmann György térnek is van egy érzelmi erőtere, na. (Szerinted nincs? Toll a füledbe, ez az én mentális térképem, nekem van, jeszjó?)

A másik fő sarokpont ekkoriból Tarka, ami ugye, “messze e legjobb” koli. A 168-as busz Kollégium nevű megállójához egész sztorijaim vannak, de ez az egész 168-as vonalára igaz. Arra buszra felülsz és képet kapsz arról, hogy úgy nagyjából hányezer arca van ennek a városnak. Nem, nem a Gozsdu udvar jelenti Budapestet, és nem is a zenélő szökőkút – bár én is rajongok mindkettőért. A 168-as az Örstől indul – érted, onnan indul, holott, amióta szerencsés körút-menti lakos lettem, azóta már az Örs is a világ vége – és elmegy az expó felé, Fehér út, Éles sarok, aztán Jászberényi út ki a halálfaszára Rákosborzasztó felé, ahol már a nevek is elfogytak és az utcákat is csak számozzák. Hátöizé. Nézegetem a Street View-n és rebegem a hálaimákat. Másfelől meg jegyzem magamban, mint potenciális forgatási helyszínt, ha majd egyszer valami posztindusztriális disztrópia filmet forgatnék. Emlékszem, ülök a 168-ason, és azon morfondírozok, hogy itt, ezekben a lehangoló nevű utcákban (Téglavető? Dzsízösz.), ezekben a nyomasztó, szénporlepte kaszárnyákban ugyanúgy fel lehet nőni, mint akárhol. A számkivetett emberek és gazdátlan állatok útvonala ez, két hajléktalanszálló, kóbor kutyák, a sínek túloldalán illegális viskók, amúgy teljes kihaltság, a koli környéki temetők, üzemek meg kamionparkolók teremtik a képzeletbeli kikötözőspornó- és horrortörténeteket. Mi meg fenn a koliban, a második emeleti konyhában mécsesek csonkig égéséig váltjuk meg a világot paradicsomkonzerves tésztával és gitárzenével.

Aztán snitt. Polgári Pest, Ráday utca. Két év az itteni kollégiumban. Minden egyes elhaladáskor felpillantani a Bakáts téri templom tornyára. A sarki CBA irritáló, szatírfaktoros biztonsági őre. A másik irányban a Spar, grépfrút ízű szénsavas üdítőital, hetvenkilenc forint. Hét perc séta az egyetemig, hétvégén, éjszaka is bolt, bank, pizza – addiktív kényelem. Sokszor voltam nagyon magányos akkoriban, és ha az emberek közelségére vágytam, csak mentem egyet fel meg vissza az utca hosszában. Turistafelhők, goose liver és sponge cake a fekete hirdetőtáblákon utcahossznyi sorban, hőgombák, piros plédek, lampionok, és szinte nem hajthat be autó. Az éttermek 99 %-ában soha nem voltam, a Pink Cadillac viszont az egyik legjobb hely a városban. A koliszoba társas magánya, nulla lakóközösség, az amerikai lakótársak óta viszont múlhatatlanul tudok angolul, és egy ottani volt lakótársamnak köszönhetően ismertem meg a Tamot és kaptam a révén párszáz új élményt és barátot. Ebből a koliból jártam a tévébe dolgozni – életem legjobban imádott munkahelye – meg azután az Axelbe – életem leggyűlöltebb munkahelye – , sőt, a T-be is, ami szintén versenyben van a legborzalmasabb munkahely címért. Ebben a koliban írtam az első szakdogámat, a teli torokból üvöltve telefonáló lakótárs segedelmével, itt tanultam zombivá magam az alapszakos államvizsgámra. Ennek a kolinak az ablakából néztem ki magamnak a koli épületének két külső, lakóépületként funkcionáló szárnyát, hogy márpedig én ott fogok lakni, abban a lakásban, aminek kigyúrt atlaszok tartják az erkélyét. S lőn. Kiköltözve a koliból egy rövidke epizód után Újbudán, megtaláltuk az Ékszerdobozt. Így hívtam a Ráday utcai kislakást – ahol meg aztán tényleg annyi minden történt az ottlakásunk egyetlen éve alatt, hogy személyiségi jogi okokból, büntetőjogi felelősségem tudatában azt most inkább nem ecsetelném. Legyen elég annyi, hogy ama bizonyos atlaszok által tartott erkélyen volt egy padunk, amit  nem egészen legálisan sikerült megszereznünk a főváros egy fontos kulturális központjának környékéről, a világtörténelem legepikusabb rendőr-civil beszélgetését tartalmazó estéjén. Az a pad aztán szerelmi bajkeverőnek bizonyult – de ez már történelem. Abban a lakásban lokálceleb szippantott port a mikró tetejéről, abban a lakásban ásítottam először színeset, miközben a lakótársam simogatta a hátamat, mondván “annyira büszke vagyok rád!”, itt voltam először másnapos, itt történt életem legkirályabb háromnapos szilveszterezése, itt tudtam meg, hogy felvettek jelenlegi munkahelyemre, itt írtam a második szakdogát, itt tanultam a második álomvizsgára. Az innen való kiköltözéssel indult a legnagyobb szívügyi félreérzés.

Újabb snitt, tizenegyedik kerület, come to my boudoir baby. Hogy milyen erő fogta a kezem akkor, amikor ezt a lakást választottam, azt valaki igazán megmondhatná, mert amikor ide költöztem, még fogalmam nem volt arról, hogy pár hónapon belül a tizenegyedik kerület lesz az életembe áramló jó dolgok kiindulási pontja. Hát hogy bírtam én ide költözni, öt percre a Schönherztől? Éljen-éljen minden misztikus magyarázat, mert logikus nincsen.

Azóta mindenféle helyszínek lettek fontosak. A 168-as buszt 86-osra cseréltem, az útvonal egyfelől valós – minden kanyarját ismerem – másfelől olvasmányélményeim szürreális tere: ülök a dugóban, jobbról a Duna, balról a Vár, előttem a Lánchíd, miközben valójában – mert az az élmény sokkal valóságosabb – Pi csónakjában hánykolódom az óceán közepén. A napnak az a része, amikor munka után kilépek a székházból, és a lejtős utcán sétálok lefelé. Külváros, Buda, szóval virág/avarillat, madárcsicser. Ha hétfő van, reflexből felhívom az anyámat. Amúgy ürítem az agyam, ahogy battyogok, zárom be a munka-szoftvert, nyitom a többit. És a Tamok helyszíne, bárhol is van, az mindig egy helyre kerül a térképen. Próbaterem, random kávézók, random Duna-part, bárhol a zöldben. SCH, még ha fizikailag viszonylag ritkán is vagyok benne, annyiszor téma, hogy hirtelen fontos lett. Emlékpontok vannak, meg -útvonalak. Kedvenc turi, Margitsziget, Kopaszi. Minden alkalom, amikor hídon kelek át. A Duna-kör még mindig, csak már nem a Rádayból indul – de ha fáj valami, le kell sétálni.

Kis Pesti Camino.

Na, ez is már megint jó személyes lett, lazulásképpen zene, a hazaszeretetes posztból úgyis kimaradt.