Ember a vízben

Jelzésszintű poszt lesz ez itten, mely kézzel-lábbal integet, szirénáz, s minden létezhető eszközzel jelzi: nem tűnt el a blogger. Csak egy kicsit lenyomódott a víz alá. De “szeméből is látszik, hogy csak álmos ő, de nem beteg.”

Itt ez a blog, meg a másik is. Játszótér és tömlöc, alvásmegvonás és szellemi frissesség, sajtója a sajtót nem vágyónak, a szégyellős exhibicionistának, nekem. A másiknál is mindig a verssort emlegetem, miszerint a blog – főleg az én-blog, mint ez is – filozófiája a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Megírtam-megírom én a másikba is minden érdemibb rezdülésemet, a legmélyebb borzalmat és a hivalkodó sikerszériát ugyanúgy, keresetlenül, a néma virtuális térnek, a világszéles kollektív tudatnak. Az én titkaim nem is léteznek. Ott vannak leírva mind, gondosan rejtjelezve, kitéve a világ elé. Az én történeteimből levelek lesznek, elküldetlen sorok, egy poszton belül négy-ötször változik a címzett, akihez szólnak – “egyes szám második személyekhez, mindig másokhoz”.

Ha most így írnék, ahhoz a sebészorvoshoz beszélnék, aki megmentette az anyám életét, és még ahhoz is volt benne elég profizmus, hogy mismásolás nélkül, korrekten, érthetően és empátiával mondja el, hogy baj volt, és miért volt és hogy oldotta meg, és hogyan tovább. Megköszönném az istenkomplexusának, hogy ilyen hatékony formába ventilálta magát.

Szólnék a barátok szájában a kérdésnek, hangjában az ijedelemnek.

Szólnék hiányzó öleléseknek, bár sejtem csak, hogy ilyenkor, ha nehéz, a másik testének a súlya könnyíti ki csak a terheket.

A testvéremhez is szólnék így írásban, sokat, mert hozzá szóban nem nagyon lehet, vagy csak én nem tudok, így neki leírnám inkább, hogy még csak megköszönni sem tudok neki semmit, annyira természetes minden. Elvégre a véremnek sem köszönöm meg, hogy folyik.

Anyámhoz nem szólnék, most erre mit mondasz? Inkább hadd aludjon, rá-ránéznék, miközben alszik, regisztrálnám, hogy rendben, itt van, jól van. Jól van. Ne ijesztgessél már, nyuszi.

Reklámok