A Disney nem hímsoviniszta többé

Az úgy volt, hogy megnéztem a Frozent. Itthon a hányingerkeltő Jégvarázs címet kapta, és minthogy nehezen viselem az émelygést, maradnék az eredeti címnél. Tehát Frozen kritika, avagy a Disney emancipálódásának hiteles története.

Péntekre, mint általában, kifacsart a hajtás, és még a szokásos jammelés is elmaradt, estém rohamléptekkel megindult a békés nyugdíjaskor egy korai előképe felé. Bár, nem tudom, a mamókák járnak-e cukorpasztáztatni. Ez maradt ugyanis mára a tuti TGIF programom, szhánalmass. Hogy mégse legyen teljesen céltalan az este, gondoltam, megnézem a Coming outot, az nem igényel különösebb szellemi igénybevételt. Mivel azonban a honi filmgyártás aktuális zászlóshajója még nem került kalózkézre (badumm-tsss), így nyomtam egy top100 gombot a kedvenc webáruházamban, és a találati lista általam legkönnyebben fogyaszthatónak vélt elemére böktem. Egy jó kis súlytalan Disney, mi?

Aztán koppantam jó nagyot: ennek a mesének jelentősége van.

Itt az elején gyorsan elmondom, hogy milyen látványos, és hű meg ha, meg hogy  a dalok nagyjából annyira gejlek, mint egy juharszirupba áztatott, vaníliás tejszínhabba forgatott, milkaforgáccsal szórt és koktélcseresznyével díszített karamelltorta, mini créme brülée-kkel kirakva. Nyilván megy is Broadway-re, és ugató kutya legyek, ha nem a Let It Go című betétdallal fog indulni minden tizenötödik aspiráns a mjúzikelszakos felvételin és/vagy tehetségkutató selejtezőn. Naná, nagy érzelmek, dinamika, félelmek felszabadító (f)elengedése, ráadásul az erős, szabad, független, kissé ijesztő nő nő egyet toppant a kopogóscipőjével, máris olyan neogót/szecessziós (komolyan) formátumba fagy a miegymás, hogy ha Eiffel látná, elsírná magát az irigységtől, márpedig ilyen éghajlaton óvatosan a könnyekkel. Én is könnyekig hatódtam volna amúgy, de a chilis hummusztól épp úgy lángolt a koponyám, mint Johnny Blaze-nek a Szellemlovasban, így a fagyos sztori pont kellemesen hűsített.

De a Frozen nem azért fontos, mert ügyesen rajzolták meg benne a CGI-t, – el vagyunk kényeztetve, tudom, de azért ez már a műfajban viszonylag alap – és nem is azért, mert olyan kiváló lenne a zene. Ilyet a Disney klasszikusain felnőtt nemzedék szájából nemigen fogsz hallani, mert a jó Disney zene, az mondjuk ez. (Megérne egy bejegyzést, hogy az mennyire durva, hogy huszonévek távolából is tudom még a dalokat az összes hajlítással együtt.)

A Frozen azért fontos, mert szakít a Disney-mesék jól bevált hímsovinizmusával.

Jó-jó, rendes kislányok voltunk, vagy hát legalábbis én túlzottan is, üzembiztosan szocializáltak engem is a mesék, és szép mintaszerűen én is legfőképpen királylány akartam volna lenni leginkább, fűző, abroncsos szoknya, tiara, ez csak a délutáni toalettem kikocsizáshoz, a vacsorához természetesen nem jelennék meg ilyen póriasan. A királylány azután szép mintaszerűen királynévá mobilizálja magát, hogy férjurával karöltve bölcsességben és párás tekintetű szeretettel kormányozzák együtt a dinasztikus ÉS mindemellett legfőképpen szerelmi házasságuk nyomán létrejövő mamutállamot.

Azután az embert egyre későbbig hagyják fenn maradni, és a feliratolt dalokkal operáló BBC mesefilmek helyett a tévében egyszer belefut egy Lady Chatterley-be, és elkezd rájönni, hogy a vadőrök és lovászfiúk mennyivel érdekesebbek, mint a tiszta pedigréjű, belterjes Habsburgok.

Felnőve aztán, hacsak nem ment valami nagyon félre, már a világért sem akarnánk az ostoba és szégyellnivaló tétlenségre kárhoztatott, a szeretetlenségtől és az elnyomó férjtől az anorexiába hajszolt szépséges Sissi helyében lenni, és a szalagavatón az is kiderül, hogy a fűző a nőgyűlölet leggonoszabb találmányainak egyike.

Nos, ha ma lennénk kislányok, és a Frozennel kezdenénk érzelmi kiművelésünket, akkor elég erős helyzeti előnnyel indulnánk neki a női szerepek megértésnek útján. Ebben a mesében ugyanis csupa felháborítóan emancipált tendencia mutatkozik meg.

A leányokat például nem férfiak és hozzájuk fűződő viszonyaik kezdik el definiálni, nem attól kezdve lesznek érdekesek, hogy valamely alfahímmel plátói vonzalmakba és/vagy egyéb körülményekkel nehezített románcba bonyolódnak, mi több, az egész baj forrásaként kommunikálják, és nevetségessé teszik az idióta – és hamis – királylány-hiedelmeket a szerelemről. Párkapcsolat-függés? Wut? Ariel, ne röhögtesd már ki magad.

ariel_voice_for_vagina

Mindkét lány teljesen autonóm, és ami újfent óriási: legitim alternatívaként ábrázolnak két nagyon emancipált utat:

  • a magányos (!), alkotó kiteljesedést
    és
  • a kezdeményező, straightforward viselkedést.

Ugye nem kell rámutatnom, hogy tradicionálisan kinek a privilégiumaként volt/van kezelve mindkét út?  Naugye, reméltem.

És ráadásul mindkét út esetében azért leszögezi azt is, hogy egyik esetben sem elég az öncélú individualizmus, hanem mondjuk akár még társadalmi hasznossággal is lehet követni bármelyiket. Ó, várjunk csak, társadalmi hasznosság? Nőktől? Mármint bármi, az aktuális kor szépségeszményének való megfelelésen túl? Mármint bármi, a királyi oldalbordaszerepen túl? Mármint a PR-célú, glaszékesztyűs jótékonykodáson túl? Mármint érdemi, munkaigényes társadalmi hasznosság? Azt. A. Szentségtörő. Patriarchátus-aláaknázó. Felháborító. Mindenit.

A királylányok megérkeztek a 21. századba, méregdrága, vintage dizájnerékszereket hajtogatnak a régi fűzőjük halcsontjaiból, a békakirályfi húsából meg gourmet-vacsorát főznek, szarvasgombával és friss eperrel.

Reklámok