Lisszabon I. – A Mission, Védangyalok és egy brüsszeli kitérő

ülök itt rajta, pedig könnyebb nem lesz beszélni, írni róla, megfogalmazni, elkapni, akár csak részecskényire is megértetni, hát én se értem. szóval játsszunk botcsinálta utazóbloggert. maratoni beszámoló, 1. rész

A Mission

Lisszabon nagy rejtély.
most szólok, hogy ezt a bekezdést kőszkeptikus olvasóim jobb, ha átugorják, mert bár én tényleg nem vagyok egy ezo-spiri lány, de Lisszabonra nincs jobb szavam, mint az angol ‘calling’, amit elhívatásnak lehet talán fordítani. történt tavaly júniusban egy reggel, hogy arra ébredtem, hogy míg aludtam, valahonnan ez a város pattant bele a koponyám közepébe, de olyan sürgetéssel és olyan hőfokon, hogy ezres pulzusszámig és könnyekig pörgetett a ki-tudja-honnan jött gondolat, hogy nekem ide KELL jönnöm. heuréka-élmény, mint amikor rájössz, de úgy tényleg, hogy mi leszel, ha nagy leszel. fejest ugrottam az internetekbe, sírdogáltam fotókon (fogalmad sincs, mennyire nyálas tudok lenni) meg a street view képein, benyomtam monitor-háttérképnek meg FB-covernek egy Lisszabon-fotót, és nagyon-nagyon boldog voltam ettől a gondolattól, ami ekkor nem volt több kósza vágynál.

Ez a hátterem mindkét laptopon, amióta ezzel az ötlettel ébredtem
Ez a hátterem mindkét laptopon, amióta ezzel az ötlettel ébredtem

persze tudom, nem nagy ügy egy utazást leszervezni, még ha ez kicsit messzi is, drágább is, azért uszkve egy évre előre csak össze tudok spórolni ennyit, mégis: hittem is, nem is, hogy megvalósulhat. minden korábbi utamban volt valami nagy könnyítés, vagy más szervezte, vagy amikor én, az London volt, ahol ezer barátom él, és legalább szállásom mindig akad, vagy Róma, ahová meg egy tréning miatt mentem, ott is a seggem alá volt téve minden, egy repjegy kellett, hú micsoda teljesítmény. Lisszabonhoz viszont semmi nem kötött, csak a vágyakozás, ezt tényleg a zéróról kellett összeépíteni. aztán valahogy a dolgok arrafelé rugdostak, hogy összejöjjön.

például egyből másnap, mit ad isten, épp egy portugál fiú írt rám társkeresőn, aki épp ekkor tért haza Budapestről Lisszabonba, sajnálkoztunk egy sort, hogy pont elkerültük egymást, viszont ha már így, akkor kérdeztem is tőle párat, mondván épp tegnap álmodtam meg, hogy jövő nyáron felkeresem a városát, ugyan mondjon már némi okosságot, főleg arról, hogy át szabad-e menni gyalog az Április 25 hídon, mert azt nekem muszáj (van egy kattanásom a hidakkal. sírni tudnék a szépségüktől, az egész hót didaktikus szimbolikától, nekem igazából nem is bakancslistám van, hanem hídprojektem). tőle megtudtam, hogy éppenséggel át szabad menni, de kizárólag az év egyetlenegy napján, ami a lisszaboni minimaraton napja, és 2016-ban március 20-án tartják.

maraton_reg

ezt az infót eltettem mental note-nak, aztán pár hónap múlva megemlítettem az időközben megismert és rekordsebességgel toplistás favourite personná lett Mo barátomnak. megemlítettem, mekkora pofátlan understatement, gyakorlatilag a gyönyörtől fröcsögve ábrándoztam neki egy alkalommal messengeren, hogy ez mekkora álom, de hogy nem tudom, én még sosem futottam érdemben, nemhogy versenyen, minimaraton, hagyjál már, oké, hogy csak 7 kilométer, de akkor is, ekkor, életmódváltásom kezdetén, még közelebb a százhoz, mint nem, elég felejtős ötletnek tűnt. Mo viszont egy olyan adomány az élettől, aki nemcsak érti a hülyeségeim, de azt is érzi, hol és hogyan kell tolni rajtam egyet alkalmanként. itt azzal tolt rajtam egyet, hogy beszélgetés közben egyszer csak közölte, hogy ő bizony regisztrálta magát a versenyre, no pressure. majd megkérdezte, hogy így és így szerepel-e a nevem a személyimben, és mire tiltakozhattam volna, jött egy e-mail a Meia Maratona Lisboától (lásd fent), ez a nagyon őrült ember beregelte a testemet a versenyre. akkor itt vinnyogtam kicsit, nem sírtam, ugyan már.

Védangyalok, avagy a három testőr

szóval ekkor ennyim volt az úthoz, a fő védangyal, Mo jóvoltából egy versenyreg, se repülőjegy, se szállás, semmi. aztán apránként lettek jegyek, kiokoskodtam, hogy ha Brüsszelen keresztül megyek, akkor 1) olcsóbb a repjegy, 2) Ryanairrel repülhetek, ami csomagszempontból lényegesen jobb, mint a Wizz, és 3) még Móval is összefutunk, mielőtt futunk, ő ugyanis born and breed belgian, plusz csak három napra tervezett csatlakozni hozzám Lisszabonban. (aztán egy csapat kőporagyú iszlamistának ehhez lett egy-két szava, de erről később.) aztán megérkezett az életembe egy 50-50% arányban imádni és máglyára való olasz játszópajtim, mellékállásban világutazó, sokadállásban meg lisszaboni utam második védangyala, akinek a világon mindenütt vannak travel buddyjai, Lisszabonban is, be is protezsált hozzá.

Dário, Atlanti-óceán, Praia di Guincho, Lola
Dário, Atlanti-óceán, Praia di Guincho, Lola

így lett couchsurfing és hostel-hosztom – úgy is mint Védangyal 3 – egyetlen személyben: kései géppel érkeztem, ő meg történetesen éjjeli staff egy belvárosi hostelben, egyszerűbb volt érkezéskor inkább a hostelben megszállni, szóval próbáljunk ki mindent egy füst alatt jeligére egy út alatt behúztam egy pipát a couchsurfing, a hostel és az airbnb mezőkbe is. a hosztom, Dário egyébként egy leírhatatlanul kedves, angyali természetű fiú, soha de SOHA be nem álló szájjal és hihetetlen elköteleződéssel az utazó jól-léte iránt – lévén maga is utazó, ráadásul nem a magamfajta csumpi, hanem a long time traveller, akinek egy trip ott kezdődik, hogy egy hónap. szóval tudja, mi kell a vándornak. ez most én voltam, lettem is enyhén elkényeztetve. a plusztakaró – étteremajánlatok – két-óra-alvás-után-városnézek-veled szintű kedvességtől addig az apró pici tényig, hogy életem álmai közül egy egészen nagyot ő váltott valóra: elvitt az Atlanti-óceánhoz. egy kabrióval baszki. de erről később.

Intermezzo Brüsszelben

januárban már tettem egy rövidke, háromnapos kiruccanást, amikor kipipáltam némi turiszti teendőt, így most, hogy csak másfél napom volt, felhőtlenül csinálhattuk a büdös nagy semmit, ami a gyakorlatban változatos helyszíneken őgyelgést és/vagy elegáns alkoholfogyasztást jelent Móval, miközben én próbálok nem a megvásárolt, szuvenírbe szánt csokoládéra gondolni, és miközben verbálisan világmegváltunk. jó, nálunk a világmegváltás gyakran történik úgy, hogy nyüszítve áradozunk ételekről, melyeket megfőztünk, megfőznénk, vagy szeretnénk bennük pucéran pancsikolni életünk végéig – de a szándék a fontos. a foodie például kurvabiztosan nem lesz terrorista, nem szervezik be szekták, ja hogy a kettő ugyanaz, na, akkor érted, előbb alapít egyházat a szárított paradicsom előtti hódolatból. most még röhögsz, holnap már szedem a tizedet.

Az alsón kívül mindegyiket ajándékba vettem, tisztelt bíróság
Az alsón kívül mindegyiket ajándékba vettem, tisztelt bíróság

Mo Brüsszel Uccle nevű városrészében él. ez egy rémesen posh környék, Mo pedig nem szocio-ökonómiailag posh, csak lélekben, de ott a legmagasabb szintekig, szóval működik a képlet. errefelé az utcákon embert nem látni, ülnek a posh lakásaikban benn, de azért annak így is van egy hangulata, amikor egy kora tavaszi délutánon százéves villák homlokzatán dereng a lemenő nap, nem költöznék oda, de üdítő élmény ez az álmatag jólét. meg a nyugat-európaiság in general, azt élvezem én Brüsszelben mindig, a kultúremberi légkört, ahogy Mo nem anyázva, hanem mosolyogva fékez a zebránál, és a gyalogos szintén nem bambáskodva, hanem lehetőségeihez mérten fürgén és egy mosollyal megköszönve megy át a kocsi előtt.

mostani vizitem alatt tényleg pusztán egymás társaságának élvezetéről szólt az út, ilyenek, hogy elmentünk egy praktiker szintű helyre balkonnövényt venni, ahol a kertészfiúkat nézegettük – mert nekem mindig van egy feminin hetero férfibarátom – félelmetesen finom szárított paradicsomos – légyen áldott a neve! – parmezános rizottót meg shaksukát főztünk – azaz Mo főzött, én meg ölelgettem a kutyát. meg sétáltattuk is ugyanőt, tisztességes nevén Maiát a tónál, miközben én épp a magyar közoktatási rendszert magyaráztam.

brussels_park

az egyetlen turiszti tevékenység most kimerült némi hipszterkedésben a De Haus nevű übermenő, #musttry bárban. A De Haus gintonicra specializálódott, bár tartanak persze mást is, de ugye cipőt a cipőboltból. emellett ami De Haussá teszi a De Haust, az a plakon almásládái – kicsikét felrémlett az Egészséges erotika ladagyára – és az, hogy kapsz grátisz egy kosár héjas földimogyorót és az a rendszer, hogy a földre KELL szórni a héját. ahogy eddigi brüsszeli eat/drink outjaim során igen gyakran, most is magyarok ültek mellettünk, harmincasaink építik az európai egységet, kérem, #siker, a Gyere Haza Fiatal kampány meg csendben sírdogál a sarokban.

dehaus

ez az este egyébként teljesen ködbe vész, hiába a délutáni bjútiszlíp, egy gin és egy láda mogyoró bőven elég volt ahhoz, hogy bekómáljak, bár abban is majdnem biztos vagyok, hogy még biztos világmegváltottunk hazaérvén is, mert az nem lehet, hogy megérkezek Mo lakásába, és Maia nem fekszik bele az ölembe. szerelem ez, együtt is alszunk, mikor ott vagyok, hazafelé jövet – a #terrorveszély nevű challenge jegyében – is ő vigyázott rám, kis nógatásra még a takarómról is leszáll.

Maïa, the Spanish lady. She was like 'okay, I can't go to the bed, but you said nothing about the armchair'

A post shared by Lola Bodnár (@lolacska) on

//platform.instagram.com/en_US/embeds.js

másnap pizzaebéd – a diétám utazáskor Budapesten vigyáz a lakásra – után Saint-Gilles városrészben bóklászás és kávézózás történt, Mo dolgozott, én olvastam, odakint piacosok, ez egy klassz hangulatú környék, kimondottan maradtam volna még, ha nem épülgetett volna a gyomromban ekkor már egyre magasabbra az ÚRISTENÚRISTENMINDJÁRTINDULOK boldogságos remegése. úti elemózsia-vásárlás közben – nem is Mo lenne, ha nem szuperfenszi füstölt lazaccal és édes mustárral megpakolt szuperfenszi bagettről beszélnénk – már csak félig voltam jelen, azért az emeletes vonatok még most is tudnak lelkesíteni, de igazából a reptérre vezető úton már annyira izgalomban volt az agyam, csoda, hogy vannak emlékeim az útról.

a ryanair persze gondos légitársaságként tett róla, hogy lehűljenek az agytekervényeim, nehéz izgatottnak maradni, amikor 45 perces csúszást ígér a kijelző, mindenesetre azért hálát adtam, hogy egyedül vagyok, egy toporgó, idegbeteg útitárs NAGYON ketté tudja darálni a várakozás idegőrlő, de helyénvaló élményét, been there, done that. szerencsére hátizsákosként megúsztam, amit a gurulós kézipoggyászosok nem, hogy az utastér helyett a gép belsejébe pakolják a csomagokat – ez valami boarding-gyorsítás késéseknél? érthetetlen – ami azért jó, mert a hosztomtól megtudtam – pro tipp, jegyezd meg -, hogy Lisszabon repterén a megszokott lassú poggyászkiadáshoz képest még egy 10^23-szoros lajhárszorzattal számolhatunk, ami nagyjából a tetűlassú és aközött van időben, míg egy ent befejez egy nagyregényt ó-ent nyelven. szóval jobb elkerülni. az út az éjszakai repülések eseménytelenségével telt, már amennyiben az nem számít eseménynek, hogy időnként hullámokban rám törő izgalomcunamikat kellett ablakon kifelé vigyorgásba/könnyezésbe ventilálnom, a megérkezés meg… legyen elég, hogy örömmel vettem az éjszakai landolási policyt, miszerint leoltják a villanyokat, egyrészt, mert így jobban lehetett látni a város hullámos sziluettjét, másrészt meg mert könnycsatornák.

[folyt. köv.]

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s