Ilyenünk nincsen. Ezzel gyakorlatilag be is fejezhetném, lehetne egy szép egysoros posztom, de sajnos megközelítőleg sem vagyok ennyire jófej. Csak mondom mondom mondom a faszságaimat, ha öt legjobb barát olvassa is csak el. (Itt a blogger félkézzel felpofozza magát a picsogásért, s újfent derűs mosollyal gépel tovább.) Mai kirohanásom arról szól, miért nem tudunk az australopithecusnál eggyel kulturáltabban művészi élményt befogadni.

A céges karácsonyi partiról jövök. Maga a műfaj is megérne egy külön blogbejegyzést, de sajnos megint csak nem vagyok ennyire trendkövető. Szóval a kollégák még javában ropják a “párduc-oroszlán-gorilla-MAKÁKÓ” fülledt ritmusára, én viszont megunván a mikor kihez csapódást, üvegbura-magányomat lecseréltem leülős pisire és alvásra. Melyből ez utóbbit most lecserélem írásra, Maslow tapsikol már megint: önmegvalósítás – fiziológiás szükségletek: 1 -0.

Szóval a céges bulin, miután mindenki eleget evett a mindig ugyanolyan illatú-ízű partikosztból, és már a második hangulatoldó ingyenkoktél is lecsusszant, az idén elmaradt góré-beszéd helyett belecsapott a húrok helyett főként a fúvósok közé a meghívott zenekar: a Group’N’Swing. Nem kezdem el körülírni, mennyire bődületesen szórakoztatóak, profik és zseniálisak voltak – upsz, mégis elkezdtem – mert az élmény inkább csak felhozott bennem egy már jó ideje formálódó gondolatot: miszerint szégyenletesen nem tudunk kulturáltan kultúrát fogyasztani.

Oké, ez egy céges hepening, összecsődül 4-500 ember, amire évente legfeljebb kétszer van lehetőség, mindenkinek azon jár a mocsok perverz agya, hogy a folyosói szemezések és/vagy folyamatos összezártság melyik árnyas sarokban fordulnak át végre legalább egy említésre méltó taperolós smárolásba, de leginkább egy mielőbbi közös taxihívásba, persze közben igyekszik a nép nem lenni vállalhatatlan, mert hát mégiscsak másfél méternyire kevergeti a Mojitóját a CEO. Ebben a hangulati közegben mondjuk értem én, hogy kb. a magamfajta geekeken kívül senki nem figyelt érdemben a zenekarra, akik pedig olyan szimpatikus szakmai és emberi teljesítményt nyújtottak, hogy az szinte költészetbe hajlik.

“Amíg ők esznek, én majd dalolhatok közben”… – jutott eszembe kétpercenként, ahogy tolták tolták tolták ezerre a muzsikát, szakadt le a fejem a gyönyörtől, Gájer Bálintnál hibátlanabb frontembert elképzelni nem tudnék ebben a műfajban, kedves, szexi, laza, értelmes, vicces, játékos, igazi showman, és sajnos a női énekes is annyira jó, hogy profizmusával teljesen lerombolta bennem a sürgető vágyat, hogy leüssem a tenyérbemászó szépségéért, a zongorista meg a négy fúvós közül meg nem is tudom, melyikükbe voltam szerelmesebb, miközben pedig hol a bőgős, hol a dobos kezéről nem bírtam levenni a szememet. Ugyanitt álljon egy fogadalom, amit várnak már tőlem páran egy ideje: el fogok menni swingtáncot tanulni záros határidőn belül.

Szóval egyfelől munkált bennem az elmúlt egy évben – mióta énekelek – magamra szedett szolidaritás a színpadon állókkal, másfelől meg épp zenei flow-élményem volt, és nem várom el senkitől, hogy neki is legyen, de: ne akadályozzon engem a műélvezetben azzal, hogy ő pont telibe szarja, hogy tíz ember őérte tolja bele a szívét a hangszerébe. Ne kvaterkázzon a tánctéren túlordítva a zenekart, elém állva, megtaszajtva, felborítva, a tánctéren seggel forgolódva a zenészeknek átandalogva. És bár továbbra is ilyen helyzetben tartom a leginkább megbocsáthatónak, – ti. effektíve nem ezért volt ott senki – mégis, ez a viselkedés általános, és jár érte a piffegyfüles, minősített eseteiért szívlapáttal.

Enyhe eset: filmnézés otthon – izgalmas résznél szobából kimenés, “nem kell, ne állítsd meg” felkiáltás, de azért nyitott ajtónál pisilés, WC-lehúzással belezajolás valami kulcsmondatba, jó, oké, semmi baj, persze, hogy visszapörgetjük. Eggyel súlyosabb, de még bocsánatos: filmnézés moziban. Dramaturgiai csúcspont, síri csönd a vásznon, romantika vagy halál, s a nézőtéren valaki tuti ekkor akarja egy csörömpölős csomagolású savanyúcukorba ventilálni a feszültségét. (Bár lehet, hogy itt kussolnom kellene, mert én meg olyan vagyok moziban, mint egy tükör: bármi történik a vásznon, annak az érzelmi vetületét én egy az egyben leképezem: izgalmas résznél kezemmel ökölben, megfeszült testtel koncentrálok, elfelejtek levegőt venni, ugrok egyet, ha megijesztenek, teljes tárház, mint egy óvodás.)

Minősített esetek: koncert, a klasszikus értelemben, amikor, ha csak a rokonság és a haverok is, de a vendégek effektíve a fellépő zenész(ek)ért mentek oda és/vagy fizettek belépődíjat. Ilyenért már vesztem össze baráttal: nekem ne csiviteljen dalok közben sem hozzám, sem máshoz a társaságban. Csiripelünk dalok között meg koncert előtt-után, de dal közben odafigyel, és ebben az értelmezésben a dalokra való táncolás és/vagy a dalszöveg éneklése is odafigyelésnek minősül. Nem telefonál, amúgy is minek, úgysem hallani, írjad meg SMS-ben, hogy a bal kettes sörpultnál vár. Plusz minősített ezen belül minden, ami az első sorban történik. Hogy várunk a koncertkezdésre a laza ötórányi várakozással kiharcolt elsős sorban a Depeche Mode koncerten és mit csinál: láncdohányoz. Elkezdődik a koncert, azt se tudom, hova legyek a boldogságtól, ott zenél nekem három méternyire az idolom, ez meg mellettem jobb esetben dokumentál: minden bizonnyal kiváló, klip minőségű videókat és csupa Sajtófotó-díjas fényképeket készít, mintegy négyszázat. Rosszabb esetben ezeket nézegeti a készülékén. Semmi baj, biztos a T betűt tartalmazó enciklopédia-példányt épp kölcsönkérte valaki, azért nem tanulta meg a delikvens a tisztelet szó jelentését.

Duplaplusz minősített eset: színház. Amikor még egyetemistaként lényegesen több időm volt, mint pénzem, cserébe viszont a kevés pénzemből a végtelen időmben rendszeresen színházba jártam, akkor jóval nagyobb volt a veszély, bár még most sem elképzelhetetlen, hogy tudniillik egyszer nagyon csúnya, vérben és egyéb testnedvekben úszó ámokfutást fogok rendezni egy színházi előadás során viselkedni képtelen nézőtársam ellenében. De olyan sakálmetál videókból és Tarantino filmekből ismert szinten véres bulira gondolj. Az teljesen alapállapot például, hogy színházi előadás közben emberek pofáznak a nézőtéren. Piff egy tockos, fogod be a szád. Színpadon járnak a szájak, azt jöttünk hallgatni, you know.Különösen élvezetes, amikor például a mögöttem lévő sorban domináns hím előad szubmisszív nősténynek (bocsánat, etológiát olvasok, ilyenekkel van tele a fejem) a darab szocio-ökonómiai hátteréről, többnyire hibásan ráadásul. Vagy a kedvencem az az előttem lévő sorban pettingelő negyvenes párocska volt. Először még csak a fej- és hátsimi ment, a második felvonás végére már combtövi masszázsban részesítette egymást a gerlepár. Azóta is biztos vagyok benne, hogy csak azért nem csaptam le őket a tekintélyes súlyú válltáskámmal, mert munkált bennem a rendező iránt táplált plátói szerelmem.

Ha már odamész a bárhova kultúrát fogyasztani, mert összegyűlt a cafetériában kapott akármi, vagy mert be akarsz vágódni a randidnak, akkor gyakorolj már önfegyelmet és bírj ki két-három órát evés, ivás, pofázás és nemi élet nélkül, mert máskülönben egyszer, meglátod, egy a megnyugtatóan növekvő számú kultúrsznobok közül irdatlanul tarkón fog baszni.

Borítókép forrás: http://anthrpicdecadnce.deviantart.com/art/Heart-in-Hand-120952797