PéldaképPontok – Pálferi

Most hallom: Prima Primissima közönségdíjas lett az atlétából lett papból lett mentálhigiénés tanácsadóból lett tömegek lelki iránytűjéből lett Pálferi. A legutóbbi PéldaképPontok-poszt flirty fangirl felhangja most elmarad, ez itt most a derűs tisztelet hangján szól.

Nagy szüksége van az egyháznak az ilyen magányos renomé-renovátorokra, mint Pálferi, Böjte Csaba, vagy épp a pápa. Ezt a kétezer-egynéhány évnyi negatív píárt nem felejtjük el könnyen. Pálferi ráadásul úgy glettelgeti a repedezett egyházi felépítményt, úgy egyébként hogy nem is ezzel foglalkozik. Jó-jó, munkakörice teljesen hivatalos római katolikus pap, gondolom van neki mindenféle csini klepetyusa, de sem az én PéldaképPontjaimat, – amelyek egyébként is kinek jelentenek bármit is – sem a Prima Primissimát nem a szószéken nyújtott teljesítményével vívta ki. Pálferi az önismeret és a lelki egészség felé napraforgómezőként forduló egyre nagyobb tömegek egyik lámpása.

Sportmúlt, válogatottság, papnevelde, kipottyanás a papneveldéből, aztán vissza, végül 1996-ban, harmincévesen szentelték fel. Időközben a mentálhigiéné (de irgalmatlanul randa szó ez!) felé fordult, és egyházi szereplőként hittanóráin, miséin is egyre inkább a lelki egészség irányából közelítette meg saját hivatását is. Aztán írni kezdett, és egyre többen lettek kíváncsiak arra, amit mondott, úgy írásban, mint stand-up jellegű előadásain. Ma már… ajvé, remek megfigyeléseket lehet végezni Pálferi-előadásokon, amint középkorú nők százai párás tekintetű rajongással csüggnek az atya hűvös-kedélyes szavain.

/Érdekes ez a spirituális és/vagy intellektuális sztárkultusz is. Munkál pontosan ugyanolyan kőkeményen, ahogy a popiparban. Hasonló tendenciál és mechanizmusok, más lépték. Én például nem sokban különböznék egy Bieber-rajongótól elfogódottságban, ha találkozhatnék teszem azt Tim Minchinnel, csak éppen ők párszázmillióan vannak, a Tim Minchin nevét egyáltalán ismerők meg mondjuk három-négy nullányi nagyságrendi mínuszban./

Furcsa nekem amúgy Pálferiről írnom, mert bármennyire is tisztelem és bármennyire is foglalkoztat, nem árad az a sodró nagy szeretet a klaviatúrámra, mert – szomorú kötelességem bevallani – nekem személy szerint ő nem volt szimpatikus jelenség, sem olvasmányélményként, sem személyesen.  Személyesen kimondottan rideg élmény volt találkozni vele, a decens távolságtartás nem szokott akadályozni abban, hogy elkapjon a sodró vágy, hogy beszélgessünk mézestea mellett hosszasan, de valahogy nála nem kezdett ez munkálni bennem. Pedig vannak vonzalmaim egyházi szereplőkkel, lelki vezetőkkel való kommunikációra, kiskamasz koromban egy időben olyan voltam, mint Pi, mindhárom felekezet hittanóráira bejártam, és közben el-elnéztem egy-egy Krisna-tudatú összejövetelre, mert borzasztóan foglalkoztatott a téma, még Jappa-láncom is volt! A szomszédék révén meg az adventistákkal kerültem kapcsolatba és értekeztem igen sokat az egyik  – egyébként számomra máig az egyik leghitelesebb – lelkészükkel. De mégis, a Pálferivel kimondottan negatív élmény volt a találkozás, értemén, hogy művi helyzet, de az ilyen ragyogó jelenségek tapasztalataim szerint többnyire másfélpercnyi személyes kontaktba is képes belesűríteni személyének élményét – sajnos vele ezt nem éreztem, pedig nagyon akartam.

A személyes élményem az írásaival kapcsolatban is lényegesen mérsékeltebb lángú, mint amennyire ajánlom fogyasztásra. Magyarán: szerintem el kell olvasni, amiket ír, mert nagyon hasznosak, okosak és tiszták, s mondom ezt úgy, hogy közben nekem nem adtak sokat. Ez ugyanis aligha az ő hibája, sokkal inkább az enyém, pontosabban a téma iránti lelkesedésemé: keresztbe-kasul olvastam már a pszichológiai, főként az önismereti és pozitív pszichológiával kapcsolatos szak- és szórakoztató irodalmat. Szóval nekem kevés újat tudott mondani, de másnak rengeteget adhat, és láthatóan ad is, ahogy azt az ilyen röpke kis Prima Primissima díjak is bizonyítják. Viszont ami miatt mégis megkapja tőlem az ultimate irodalmi pacsit: szövegei nélkülözik a manapság minden létezhető fórumon gennyként ömlő tartalmatlan, butácska, instant so-called-spiritualitás cukormázát és az ezzel járó szószátyár szájbarágást. A tipikus szépelgő müllerpéter-nyálra gondolok, ami olyan gyökkettes színvonalig butítja a mondandóját, hogy azt egy zigóta is képes befogadni, ráadásul mindezt megforgatja juharszirupos-mézes curacao-likőrben, megszórja olcsó koktélcseresznyével, növényi tejszínhabbal, tortadarával és a tetejére még némi csillámport is szór. Na ez mind nincs Pálferinél. Okos, tiszta, szikár, keresetlen, down-to-earth mondatokat kapunk, pontosan olyanokat, amilyen a mondatok alkotója, Pálferi maga, esendő, vívódó ember mondatait, kamu-bűnbánat nélkül, vágyakkal, le- és megküzdésekkel.

Mint például ezek (legutóbbi, A szorongástól az önbecsülésig című kötetéből):

“Nem véletlen, hogy Jézus nem azt mondta, hogy legyen igazatok, hanem hogy legyetek igazak.”

“Tegye fel a kezét az, aki arról ábrándozott kislánykorában, hogy egy szegény, hátrányos helyzetű, segítségre szoruló családból való férfiúba lesz szerelmes.”

“Az érzéseknek, a vágyaknak, a hiedelmeknek, a gondolatoknak, a sémáinknak teljes skáláját átéljük egyedül is, a másik ember pedig epizódszereplője a mi monodrámánknak.”

Ilyen mondatokat megfogalmazni képes szerző Pálferi, s mint ilyen, bármennyire is nem tudom őt lelki vezetőmnek lenni, bármennyire is nem nekem szól, mégis: olyan szabad szemmel jól látható méretekben végzi életjobbító munkáját,  hogy amellett az ismeretterjesztési kényszerem képtelen elmenni szó nélkül.

Reklámok