“25 éves vagyok. Képzett, értelmiségi, libertariánus. Jól keresek. A barátaim sorra elhagyják az országot. Pár éven belül én is így teszek.” Egy barátom vendégposztja következik, amellyel – megrendítő mennyire – mélységesen egyetértek.
Az én generációm Trianonja alattomos. Nem elsöprő katasztrófa, hanem lassú, de biztos elfogyás. Az én generációmat nem az erőszakkal megrajzolt határok szakítják darabokra, hanem az itthon élhetetlenné válása. Az én generációm értelmisége, ha meg is él, nincs maradása, mert látja, hogyan építik le és teszik könnyen irányíthatóvá a magyarokat. Az értelmiség nem dől be a láthatatlan ellenségek elleni háborúknak. Az értelmiség tudja, hogy a rezsicsökkentésnek következményei lesznek. Az értelmiséget zavarja, ha semmibe veszik a demokratikus intézményeket, hogy a törvényeket saját holdudvaruknak hozzák. Az értelmiség megrökönyödve nézi Kerényi Imre ámokfutását. Az értelmiség gyomra összeszorul, amikor azt hallja, hogy egy főszerkesztőt kirúgnak, miután kormánykritikus cikkeket hoz le. És mindeközben tehetetlennek érzi magát. Nincs sajtószabadság – megírom. Na és? Van rezsicsökkentés. A földönfutó tömeg csak abból ért, hogy egy picivel kevesebbet kell fizetnie most. Egy picit kevésbé fáj a törött csont, mert kap fájdalomcsillapítót. Azt nem érti, hogy a rezsi nem abszolútértéken magas, hanem csak a fizetéséhez képest. A német fizetések ötödét keresi egy átlagmagyar, miközben közel azonos áron jut hozzá mindenhez (a fodrászt és hasonló szolgáltatásokat leszámítva). Az értelmiség belefásul ebbe, és elmegy. A legjobbjaink mennek el először.
A nem értelmiségi átlagember pedig alig tud megélni. Munkát nehezen talál, mert mint mindenen, a foglalkoztatáson is aránytalan közteher van. Ha van egy mestersége, amiből meg tudna élni, akkor vállalkoznia kell, és ez nálunk könyvelőt jelent, átláthatatlan és aránytalan adóterheket jelent. Eközben az “elit” adócsalással talicskázza ki a pénzt, és aki ezt szóvá teszi, azt feljelentik és házkutatást tartanak nála. A nem értelmiségi is kimegy. Talán mosogatással kezdi és sok-sok lakótárssal, de előbb-utóbb egyről a kettőre jut.
Az én generációmnak nem lesznek orvosai, mert nem tudnak megélni. Ez nem csak annyit jelent, hogy nem keresnek jól. Annyira keveset keresnek, hogy nincs pénzük ételre, lakásra és ruhára egyszerre. Nekik sincs maradásuk. Mi vagyunk Fehérlófia, és ők az anya. De már nem maradt hús a combjukon.
Nem a buzilobbi miatt fogy a népesség. Azért fogy a népesség, mert akkora létbizonytalanság és depresszió van, hogy egyre kevésbé merünk gyereket vállalni.
Az én generációm Trianonjának nem lesz emléknapja. Eltűnünk lassan, észre sem vesszük. Aki marad, hívő lesz, a rezsim híve. Szabadságharcolni fog minden nap, a Brüsszelnek szánt pökhendi üzeneteket bólogatva fogadja majd. A gyerekei az állam tankönyveiből tanulnak majd, amikbe vaskos ideológia lesz töltve. Kicsit minden generáció butább lesz.
Aki majd ebbe a második Trianon utáni Magyarországba születik, leláncolt aggyal fog élni. Csak annak lesznek szabad gondolatai, akiben születésétől kezdve olyan fény van, hogy ebben a sötétségben is lát, és látnak mellette. Ő marad, próféta és forradalmár lesz. Ilyenek viszont nagyon-nagyon ritkán születnek.
És minderre mi az állam válasza? Ez. A művészeté ez itt. Az enyém meg ez. Egyik sem vidám.
Kommédiás 