Ojjéojjé, a Kommédiás egykori nagy sikerű rovata visszatér! Nem vagyunk szépek V. rész.
Annak idején, amikor még régen rendes blogger voltam, volt nekem itt a Kommédiáson egy visszatérő rovatom, vagy cikksorozatom, vagy nevezzük, aminek akarjuk. A Nem vagyunk szépek-cikkekben – négy teljes epizódban – arról elmélkedtem, hogyan és mennyire van elcseszve a szépségeszményünk meg a testképünk úgy generációsan, össztársadalmilag, kollektíve. volt szó benne combrésről és bikinihídról, bizarr plasztikai trendekről, pedig ez még a Kardashian-família és az Instagram tömegeket megnyomorító baromságai előtt volt. Ez akkoriban annyira tetszett az olvasóknak, hogy rendre meg is találtak valami vonatkozó témájú hírrel, témajavaslattal, mi ez, ha nem siker, kérem.
Nna ehhez térünk most vissza, majd meglássuk, mennyire rendszeresen, mindenesetre most beszéljünk újra a testképről, ezúttal nem a tömegmédia, hanem a terápiás megdolgozottság felől közelítve. Már csak azért is, mert egy évtizednyi újságírás és több mint kétszer annyi közösségimédia-jelenlét után már véresre vakarja magát a stílusérzékem attól, hogy újsághírekre reagáljak kedélyeskedve-fontoskodva, amint azt teszik a megélhetési fészbukoló véleményvezéreink, habosítva a semmit, tíz esetből kilenc és félszer nulla hozzáadott értékkel, új gondolatok, érdekes szemszögek nélkül, ugyanazokat az elhasznált formulákat és unásig ismert véleményeket hangoztatva. (Egyébként ami az úgynevezett politizálás is kb. ez, emberek közösségimédia-posztokban reagálnak, konkrétan arról kaptunk leveleket anno a szerkesztőségbe politikusok sajtósaitól, hogy a nagytiszteletű képviselő mit írt a fészbukra… drága kenyér, a reformkori nagyjaink úgy forognak a sírjukban, hogy attól fokozódik a földrengésveszély a Kárpát-medencében.)
Azért hadd tanúsítsak egyből némi önkritikát: a közösségimédiás észosztást ekézem, miközben ennek a bejegyzésnek az alapja épp egy komment, éspedig a sajátom, amit a kedvenc fészbuk-csoportomba írtam. Aztán ahogy az a magamfajta, enyhe nárcizmussal küzdőknél ez elő-előfordul, elöntött az elragadtatás, hogy lám csak, milyen csodálatosat írtam, ez akár megállna a blogon is. És minthogy eszemben sincs a Kommédiást kizárólag filmkritikákta használni, álljon itt a hozzászólásom egy továbbfejlesztett verziója.
A téma: a posztoló – nő, nem meglepő módon – utálja, ahogy kinéz, és szorong amiatt, hogy a legutóbbi szexuális partnere biztosan undorodik tőle, azért nem keresi, azért nem akar újabb együttlétet és/vagy folytatni az ismerkedést. Szegény eléggé szenved, mélyen van, odáig merészkedik, hogy esetleg neki nem is szabadna szexelnie, merthogy nem néz ki elég jól.
Ezt írtam neki (illetve ennél kevesebbet, mert most itt hagyom magam továbbgondolni a témát): az egyetlen egészen biztos dolog, amit kérlek, hogy próbálj meg legalább elmével tudatosítani, ha szívvel nem is megy, az az, hogy a szex nem csak a klasszikus szépségideálnak megfelelő embereknek van fenntartva. Az egy ilyen generális dolog, minthogy mindannyian más dolgokra izgulunk. (Rettenetes ember vagyok, hogy az aszexualitást kihagytam, pedig láthatóság mindenek felett.) Tényleg mindannyian. Olyasminek is vannak elkötelezett, csorgó nyálú rajongói, amit te akár tökéletesen visszataszítónak találsz. Hogy extrémnek ható példával éljek, mind emlékszünk a „ne fürgyé’ le”-re, de hogy némi sajátélményes folklórral is színesítsem a dolgot, szülőfalumban, ami azt illeti, konkrétan az utcánkban lakott egy házaspár, ahol meg volt hagyva a feleségnek, hogy ne nagyon vigye túlzásba az altesti tisztálkodást, mert férjeura jobb szereti, ha van egy kis bukéja.
Egyébként ezen a szálon még lehetne némi tabudöntögetést végezni, mert például én is abban az agymenésben nevelkedtem, hogy szeretkezni csak frissen mosdottan és virágillatúan szabad, ami, ugye, elég ártalmas az együttlétek spontaneitására nézvést, és akkor azt már csak tényleg halkan jegyzem meg, hogy az együttlét előtti kötelező zuhanyzás a prostitúció gyakorlata. De irodalmi példát is tudok hozni, bár némiképp pontatlanul: emlékeim szerint Wilbur Smith Lángoló part című, családunkban (ami itt anyámat és engem jelenti) nagy népszerűségnek örvendő, rendkívül melodramatikus minisorozat-feldolgozást kapott regényében szerepelt egy idősödő férfi, aki egész életében impotenciában szenvedett, míg rá nem jött, hogy valójában csak a környezetében mozgó arisztokrata nők púderillatú tisztasága állhatott a háttérben, minthogy impotenciája szertefoszlott, amikor, már őszülő halántékkal életében először egy olyan nőhöz került közel, akinek – atyaúristen! – volt némi verejtékszaga. Aztán a test mindenféle szagai iránti vonzalom persze igazán csak a felszínét kapargatja a meglepő vonzalmaknak, némi látókörtágításért (höhö) érdemes körülnézni fétiswebshopokban, vagy például mgismerkedni a kinkek megdöbbentően kiterjedt listájával, ezt a kink tesztet egyszer kitöltöttem, kiderült, hogy kb. egy nyeretlen kétéves szűz szent apáca vagyok. Egészen specializált vonzalmaknak is létezik kereslet-kínálati piaca, hangsúlyozom, mind konzenzusos, felnőtt és legális – hogy mi van a legalitáson túl, azt nem is akarom tudni.
Ajj, hogy mindig eltérek a tárgytól, de ha egyszer ennyi izgalmas leágazás van! Na de, vissza az önismereti csapásra.
Azzal folytattam az önismeret-propagandát (oltári nevetségesnek tartom a gondolatot, hogy a túlzott önismeret reális veszély…), hogyaszongya: az önutálaton nem a plasztikai sebész meg a fogyás fog segíteni (bár egyébként nyilván hazugság lenne azt mondani, hogy nem tud javítani a helyzeten), hanem az embertelen mennyiségű belső munka, közkeletű nevén a terápia, sajnos tényleg csak az – bár a módszerek köre jó nagy szórást tud mutatni abban, hogy kinek mi tud segíteni igazán. Ugyanitt hadd osszam meg a terapeutám legemlékezetesebb bölcsességei közül az idevágót: az, hogy szépnek látod-e a testedet, és az, hogy szereted-e, ideális esetben két külön dolog, és fontos is eljutni oda, hogy ez különváljon. Hogy beleférjen az időnként meglepően korlátolt belső világunkban (nekem jó sokáig nem fért bele), hogy effektíve nem tetszik egyik vagy másik testrészünk kinézete, vagy az összforma, nem látjuk szépnek sem az uralkodó szépségeszményhez, sem a saját ízlésünkhöz viszonyítva, ezzel együtt szeretni mégis képesek vagyunk. Mert például itt van, viszi az elménket-lelkünket, bírja, amit kap, él, remélhetőleg egészséges. (Abba most tényleg nem mennék bele, hogy értékeli át a testképet egy-egy durva betegség, mert rohadt messzire vezet, és erősen közhelyveszélyes, tovább ezen a fronton nem is haladtam még annyit, amennyit szerettem volna – magyarán betegen, gyengén, rosszul működve, azt hiszem, még nem tudnám szeretni a testem. Mondjuk nem is tudom, hogy kell-e. És akkor itt rácsatolhatnánk a jelenleg zajló eutanázia-vitára is, de rácsapok az ADD kezére, és nem fogok.)
Inkább mesélek valamit arról, hogy nekem mi segített ebben a testkép-dologban. Egészen kislány korom óta küzdök a testúlyommal, (jártam 110 felett is, ha ez bárkit megnyugtat), meg a testképével, meg az önszeretettel főleg. Ezzel együtt a testképem egy ponton túl abban már nem korlátozott, amiben a posztolót, azaz képes voltam felszabadult szexre, éspedig – bár ebben inkább a személyes ízlésem, nem pedig skalpszerzés játszott szerepet – elsöprő többségben elég szép férfiakkal. Most hogy így gondolkodok, egyetlen olyan férfit tudok felidézni, akit nem találtam szépnek, bár ez inkább az arcára érvényes, mert a teste például neki is nagyon tetszett, és toplisstásan jó volt élményként is. De ez a történet mégsem arról szólt, hogy „dugjatok, kövér csajok, mert attól majd megszeretitek a testeteket!” Bár egyébként dugjatok, dugjon mindenki, és ami azt illeti, tűkön ülve várom az új Bridgerton-évadot, amelyben végre egy kövér csaj lesz a sorozatban erősen túltengő szoftpornó főszereplője. De bennem nem ez indította el a gyógyulást.
Hanem a csoportos, testfókuszú terápiák. (Alapozó olvasmánynak például itt van a téma egyik legfontosabb közelmúltbeli könyve, de például én is írtam már erről anno egy print lapba, de az már olyan rég volt, hogy istenuccse megosztom.) Azon belül is a legfontosabb megélésem, felismerésem, revelációm, pofaleszakadásom a pszichodrámához köthető.
Ugye a pszichodráma nagyon leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy van egy csoportod, ahova jársz, jellenzően zárt a csoport, azaz nincsenek új beesők, és elkötelezés-alapú, azaz akikkel elkezdtél egy csoportot, azokkal dolgozol a csoportalkalmakon hónapokig, sőt, akár évekig. A pszichodráma-játék NEM improvizációs színház és nem is szituációs játék, de abban mégis hasonlít ezekre, hogy megtörtént vagy elképzelt (vagy ezek kombinációjából létrejött) szituációkat, helyzeteket játszanak el a csoporttagok, minden játéknak van egy főszereplője, akié a sztori, és mellékszereplői, akiket a főhős választ ki a csoporttagok közül, és akik vagy valós személyeket, vagy hangokat, érzéseket, erőket személyesítenek meg az adott helyzetben.
Én azt imádom különösképp a pszichodrámában, hogy van egy különös varázslata abban az értelemben, hogy a mellékszerepekhez, amikre behívnak, mindig, de literally mindig van valami nagyon is fontos közöd. Egy jól megalapozott, egy ideje már együtt dolgozó csoportban sokszor az emberek tudják is előre, hogy mire fogják behívni, nem egyszer már készültem én is jó előre, hogy na, fel kell tápászkodni, megyek be szerepbe. Hogy kit milyen szerepekre hívnak be, az egyrészt a személyiségen múlik, a legjellemzőbb lelki (rosszul)működési módokon, a családi múlt hasonlóságain, jellemző mintákon, érzéseken, viselkedésmódokon – nagyon sokszor hívnak be olyan érzések kapcsán játszani, amikkel dolgoznod kell neked is: nem tudsz haragudni? Folyton szégyelled magad? A bűntudat a legfixebb partnered? Tutira ezekkel fogsz játszani, és ha nagy ritkán a szerepedhez mégsincs eleven közöd, olyan nem nagyon fordul elő, hogy a játékok végi feldolgozás során, amikor arról beszél a csoport, hogy kinek honnan ismerős a játékban felvázol helyzet vagy annak elemei, bárki azt osztaná meg, hogy neki bizony sehonnan.
A másik fontos tényező pedig, ami alapján egyik vagy másik szerepet kapod, az a testalkat. Minden testnak van egy karaktere, és ez a karakter a pszichodrámában kulcseszköz: hogy egy szerepre egy filigrán lányt, vagy egy kétméteres férfit hívsz be, az sokszor nagyon nem mindegy. És én emiatt kezdtem el gyökeresen másként állni a saját testemhez. Merthogy – amellett, hogy nekem is megvannak az érzések, viselkedések, amire tudom, hogy én leszek behívva – a testem alapján is elég jól körülhatárolható szerepekre hívnak be. Például rengeteget hívtak be olyan szerepekre, ahol puhának, ölelőnek, gondoskodónak, gyengédnek, elfogadónak kell lenni – mondjuk egy pozitív (általában fiktív, muhaha) anyaképre. De sokszor engem hívnak akkor is, ha valahova erő kell, vagy ellensúly, vagy táadható-üthetőnek kell lenni, mert mondjuk bunyó lesz (előferdül néha, de nem úgy, ahogy gondolod, majd egyszer ezt is elmesélem), és meg kell tartani a védelmi réteget. Hívnak, ha nehéznek kell lenni.
Amint látható, elég sokféle, hogy mire hívnak, hogy mit jelent, hogy a testem olyan, amilyen. És mindegyik funkció NAGYON fontos, nagyon kell ezekbe a helyzetekbe, mert a társadat, aki behív, PONT AZ gyógyítja, hogy a tested olyan, amilyen. Például nehéz. Volt olyan szitu, amikor behívott egy szerepre egy vékonyka, madárcsontú női társam, és azt kérte, hogy amikor ő lefekszik a földre, akkor én feküdjek rá. A csoportvezető jó előre hangsúlyozta – mert tudta, hogy kövér nőként hajlamosak vagyunk rá, hogy ilyen esetekben tartsák magukat, ne nehézkedjenek teljesen –, hogy nagyon fontos, hogy odaadjam a társamnak a teljes testsúlyom, hogy ne tartsam magam, mert őneki pont arra a súlyra, arra a nyomásra van szüksége. (Egyébként beszédes, hogy nem tudtam teljesíteni a kérést, és olyan szégyen öntött el, hogy majdnem belepusztultam – lásd tényleg minden szerephez közünk van – a társam pedig töbször kért, hogy adjak még több súlyt.)
Volt olyan is, elég sokszor, amikor a testemnek az a tulajdonsága kellett, hogy nem egykönnyen lehet odább tenni meg felborítani, vagy az erőm kellett, hogy ellentartsak a társam valamelyik, adott esteben akár teljes erőből megfeszített testrészének, mert épp szó szerint megszületni próbált, én voltam az őt körülvevő anyaméh egy része épp. Ekkor, egy ilyen megszületés után szakadt át bennem a megértés, de nem ám fejben. Fejben a legkönnyebb megérteni dolgokat, és, csak hogy mondjak valami felháborítót, ez jelöli ki épp a verbális terápiák korlátait: Ha csak fejben értesz valamit, az elég ritkán hoz érdemi változást az életbe. Lélekkel és testtel is meg kell érkeznie a megértésnek, akkor oldódnak ki a nagy görcsök. Ebben a születéses pszichodrámában például én azt értettem meg az intellektuálison túl lelki és testemlék-szinten is, hogy
a testemnek ezerféle tulajdonsága van, ami ezerféle funkciót jelent, és az, hogy szerintem vagy más szerint szép-e, az csak egy ezen a kurva hosszú listán, és azután, hogy zsigeri-lelki-szellemi szinten megértettem ezt, nemcsak hogy nem vagyok hajlandó, de nem is vagyok képes az alapján az egyetlen jellemzője alapján megítélni, viszonyulni hozzá – aka szeretni vagy nem szeretni –, hogy szerintem szép-e.
Hát így volt ez velem. Nekem ez segített eljutni oda, hogy tudjak tényleg szeretettel fordulni a testem felé. És pedig szigorú szeretettel, ami nem összetévesztendő a nagyon trendi tévúttal, amelyben az önszeretetet valami örökké kellemes, tartás nélküli, puccos arckrémekben és napi nyalánkságokban kimerülő, a fogyasztási lázzal ezer szállal összefonódott felszínes és gyermekded önkényeztetgetéssel. Az igazi önszeretetben igenis van szigor és fegyelem is, és saját gyeplőink derűs, de határozott fogása – amit időnként bedobunk ugyan a lovak közé, de csak ritkán és rövid időre, mert vagyunk elég felnőttek ahhoz, hogy tudjuk, az univerzum legerősebb törvénye az, hogy a káosz felé törekszik minden, és többek között az tesz emberré, ha ezzel szemben cselekszel. Hogy a saját gyeplőid fogásába mi tartozik bele, az már erősen szór: igazából mindegy, hogy az antidepresszánsaid gondos szedése ez, vagy az, hogy nem hagyod ki a rákszűrést akkor se, ha drága, kellemetlen és triggerel, esetleg az, hogy nem menekülsz ki a terápiából, amikor kezd meleg lenni a helyzet, csak fogd azt a kurva gyeplőt. Vagy legalább ne téveszd szem elől.
Nekem például a legfontosabb gyeplőm az, hogy olyan ételekkel etetem magam, amik nem csak élményt adnak, hanem tartalmat is, mindezt unapologetic műgonddal – igen, a kövér lány imád táplálkozástudománnyal és gasztronómiával geekelni, és igyekszik nem eljátszani a közhelyes szégyenfutamot, miszeint „mondjuk látszik is rajtam”. Lehet ezt kényszerenek nevezni, de az igazság az, hogy az intuitív étkezés, bár csodálatosan hangzik, de azoknak van fenntartva, akiknek nincsen kórosan és eredendően elcseszve az ételhez való viszonyuk. Nekem el van, és félő, hogy teljesen nem fogom tudni visszaépíteni ezt az idegpályát – szóval inkább fogom a gyeplőt. De például fontos gyeplő az is, hogy ne engedjem el a sportot – akkor sem, ha épp, mint most, egy porcikám sem kívánja, akkor sem, ha konzisztensnek meg beastnek lenni most épp nincs erőm, ha csak a bare minimum megy, mert kell, hogy erős, ügyes, rugalmas és legfőképpen fájdalommentes legyen a testem. Trendi poén, hogy harminc fölött minden nap ajándék, elsütöttem már én is párszor, de valójában elég szomorú, hogy sok-sok-sok generáció óta ezt hisszük, miközben messze nem ez lenne a rendeltetésszerű működés. De az önszeretet mellett döntök a tisztességes alváshigiénével is, a nyugodtabb, stresszmentesebb munkával, a vérnyomásomat feleslegesen túráztató közéleti hírek elkerülésével meg pláne – mert érték ugyan a tájékozottság, de istenuccse, a tudat csendje összehasonlíthatatlanul nagyobb érték. És nem mondom, hogy az úton végigértem, ó, nem. Az önutálat fekete szarfellege ellen ma is küzdök, de a tapasztalat azt mutatja, hogy lényegesen könnyebb mindennapos, apró döntésekkel távol tartani, mintsem megpróbálni elüldözni, amikor már körülvett.
Kommédiás 